A nagyság igaz
Mértéke nem is a siker lehet,
Hanem csupán a küzdelem.
Minek tulajdonítod, hogy a zsugoriak mind hosszú életűek? Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriság maga a törhetetlen életkedv megnyilatkozása, és mint minden igazi szenvedély, nem öl, hanem éltet. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a nagy távra beirányozott, állandó mohóság nem is költözködik olyan hitvány szervezetekbe, melyek idő előtt elpusztulnak. Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriak a köröttük feszülő ellenszenvtől acélosodnak meg, telnek el daccal, hozzátartozóiknak forró gyűlölete tartja őket életben, akár a jókat hozzátartozóiknak buzgó imádsága. Vannak végül, akik azt állítják, hogy a föld marasztalja őket itt, az nem engedi el, az öleli szennyes és sáros keblére, mert a zsugoriak mind oly szennyesek és sárosak, mint rokonuk, a föld.
A darabban a szereplő, akit játszottam, állandóan azt hajtogatja: "Harminckét éves vagyok". Mintha ez magyarázat lenne mindenre, ami csak félresikerült az életében. Sejtelmem sincs arról, milyen lehet harminckét évesnek lenni, de azért el tudom képzelni. Úgy látom magam előtt ezt a nőt, mint aki megrekedt valami köztes időben, valami olyan életkorban, ami még nem számít mérföldkőnek, inkább afféle senki földjének. Egy olyan életkorban, amelyben viszont már kezdi megtapasztalni, hogy a reményei hervadásnak indultak.
Kifelé mindenki nyitottnak mutatkozik, de ez csak színház, belül ott kuporog az introvertált nyomorult kis pszichéjük, építik maguk köré a falakat, miközben monomániásan csak magukról beszélnek. Mintha az valami különleges univerzum lenne. Kényszeresen igyekeznek felkelteni az érdeklődést maguk iránt, de úgy, hogy közben ne kelljen megnyílniuk mások előtt, ne váljanak védtelenné és kiszolgáltatottá.
Az előrehaladott életkor önmagában egyáltalán nem jelent törvényszerűen mindenkinél bölcsességet. Mindannyian találkoztunk már rendkívül konok, önfejű és ostoba öregemberekkel. És többnyire éppen ők azok, akik az életkorukra hivatkozva követelőznek.
A világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult.
Ne fecséreld el életed hátralévő részét másokról való képzelgésekben, hacsak valami közhasznú célra nem vonatkoztatod gondolataidat. Bizony mondom, más kötelességed látja kárát. Mert ha azon töröd a fejed, mit is csinál a másik ember, miért csinálja, mit beszél, mit kíván, min mesterkedik - minden ilyen megzavar és elvon téged saját vezérlő értelmed figyelmes szolgálatától. Zárj ki tehát gondolataid köréből minden ötletszerűt, minden hiábavalóságot, még inkább minden hiúságot és rosszindulatot.
Ne próbálj egy férfi arcába sújtani, ha épp a szemedbe néz. Áruló a tekinteted!
Az emberi természetből adódik, hogy szeretünk arcokat párosítani a történetekhez, akár illenek hozzájuk, akár nem. Ahhoz a futballistához hasonlóan, aki a mérkőzés utolsó másodperceiben belövi vagy elhibázza a büntetőt, gyakran egyes személyek úgy dicsőülnek vagy szégyenülnek meg, hogy igazából csak apró mellékszereplői egy sokkal fontosabb történetnek. Egy ember egy adott, konkrét ügyben játszott központi szerepe végül fontosabbnak bizonyult, mint az olyan, valóban fontos kérdések, amelyek régebb óta érlelődnek, mint az őket megjelenítő konfliktus.
Az átlagon felüli embernek nagyobb fájdalmai, de nagyobb örömei is vannak, és én inkább választanám ezt a hétköznapi ember élete helyett.
Az emberek folyton kívül keresik az értékeket meg az értelmet egy olyan világban, amely nemcsak képtelen mindezt felmutatni, hanem ráadásul még teljesen közömbös is a vágyainkkal szemben.
Télen, amikor esik a hó, az ablakon kinézve temérdek egyforma hópelyhet láthatunk. Ha azonban nagyító alatt nézzük őket, azt tapasztaljuk, hogy nem egyformák, mindegyikük másmilyen alakú, nincs köztük két pontosan egyforma. Így van ez az emberekkel is.
Ha valakinek a szemébe mondjuk az igazat, olyasvalakinek, aki korábban hazudott, rendszerint elismeri az igazságot, gyakran merő meglepetésből. Ehhez a hatáshoz az is elég, ha ügyesen tud az ember találgatni.
A világ égető problémáit csak teljes emberek oldhatják meg, nem olyanok, akik a nyilvánosság előtt nem hajlandóak másnak mutatkozni, mint technológusnak, tiszta tudósnak vagy művésznek. A mai világban az embernek mindennek kell lennie, máskülönben semmi sem lesz.
Az ember fejlődése során három állapoton megy keresztül. Az első huszonöt év a puszta létezés állapota, ekkor az embert szinte kizárólag a szenvedélyei foglalják le - a tudomány sokkal kevésbé. A következő huszonöt év kevert állapot: gondolatainkat hol szenvedélyeink kielégítése, hol hasznos tevékenység foglalkoztatja, és csak a következő huszonöt évet lehet igazán emberi állapotnak nevezni. Ekkor már nem viharzanak a szenvedélyek, az ember hasznos tevékenységeknek szentelheti magát. Ami pedig a következő, a 75 utáni huszonöt évet illeti - ez már isteni állapot. Az ember ikonná válik: nem csinál semmit, de bálványozzák.