A legtöbb ember, mihelyt, ahogy mondani szokás, fölfedez egy másik embert, azzal áltatja magát, hogy ezzel önmagát is fölfedezi; abban a másik szempárban az ő érdemeinek is igazabb és nagyszerűbb tükörképét véli látni.

Nem biztos, hogy luxusautóval lehet eljutni a boldogsághoz.

Az egész élet nem más, mint egy sor be nem fejezett epizód. "Sötétben élünk, megtesszük, amit megtehetünk, odaadjuk, amit odaadhatunk. A kétely a kínszenvedésünk, és a kínszenvedés a sorsunk..." A végét, a végét de jó volna tudni... Ezért hiszünk Istenben vagy a mágiában vagy bármiben, amiben hinni lehet.

Könnyű a szökés nappal, de az éjszakában nincs kiút álmaink óriási ketrecéből.

A magány éjszaka a legerősebb, mint a láz.

Az ember legégetőbb szükséglete az, hogy valaki megfogja... és megmondja neki... hogy minden (az a minden nem olyan egyszerű dolog; benne van a csecsemőtej, apánk tekintete, a kandalló recsegése egy hideg reggelen, bagolyhuhogás, meg az a fiú, aki miatt bőgve mész haza az iskolából, a mama hosszú haja, a szorongás és a hálószoba falára vetülő, eltorzult árnyképek), hogy minden jóra fordul.

Mind irtózatosan magányosak vagyunk... az élet azzal csúfolt meg minket, hogy nem tudunk egymáshoz hozzáférni, se a gondolatainkat kicserélni, vagy a gyengédségünket kimutatni, szemünkben a halál erősebb az életnél, magával sodor, mint egy sötét szél, melyben panaszló szavunk is örömtelen nevetésnek hangzik... Bensőnkben úgy felgyülemlik magányunk piszka-szemete, hogy zsigereink véresen felfakadnak tőle, sikoltozva futkosnak a világban, míg meg nem döglünk, kísértetszállodákban, bérelt szobákban, a múló szívek örökkévaló menhelyén.

Könnyű az értelemnek tanácsokat adni, de nehezen hallgat rájuk a szív: a szerelemnek nincs földrajza, tehát nem ismeri a határokat. Köthetsz rá súlyokat, hogy lesüllyedjen a fenekére; fölszáll és felszínre bukkan, s ez nem is lehet másképp; minden szerelem, mely elfér az emberben, szép és természetes, tehát csak a képmutatók mernek valakit hibáztatni azért, hogy mit szeret, vagy az érzelmi analfabéták, vagy azok az aggályoskodó irigyek, akik semmit se tudnak biztosan, s a nyílról, mely az ég felé mutat, azt hiszik, hogy a pokolba vezet.

Az ifjúság sohasem egészen emberi. Nem is lehet, mert a fiatalok nem hiszik el, hogy meg fognak halni, s még kevésbé azt, hogy nem természetes halállal fognak meghalni, ami pedig gyakran előfordul.

Mi más a halál, mint áldozat az idő és a végtelenség oltárán?

A szerelmi boldogság nem abból áll, hogy minden érzelmi energiánkat egy személyre sugározzuk: az embernek egyszerre egy egész csomó dolgot kell szeretnie, s ezeknek az összessége ölt testet a szeretett lényben, aki - ha igazán szeretik - szerelmese szemében a bimbózó orgonák virága, egy hajó lámpásai, az iskolai csengő, egy táj, felejthetetlen beszélgetések, jó barátok, gyermekkorunk egy vasárnapja, egy kedves hang, mely megszűnt beszélni, a legkedvesebb ruhánk, az ősz, a tavasz, a nyár, a tél, s az emlékeink, mert az emlékezés az élet veleje, a kenyér és a víz. Ezenkívül: teljes leltára minden vágyunknak és álmunknak, ami érthető, mert benne igazán minden vágy és álom egyesül.

Az a művész, aki egyszerűen ábrázolja azt, amit látott és magába fogadott.

Okos ember kevésből is ért.

Egész jövőnket magába foglalja a múltunk.

Isten a jóhoz mindig valami rosszat is mellékel.