Az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül.

Olaszországban tulajdonképpen egészen mindegy, kik vannak uralmon, és milyen eszmék nevében kormányozzák a népet. A politika csak a felszínt érinti, a nép, a vegetatív, tengerszerű olasz nép csodás passzivitással hordozza hátán a változó időt, és nem vállal közösséget nagyszerű történelmével.

Szabadnak lenni annyit tesz, mint egyedül lenni: szeretet nélkül, gyűlölet nélkül, félelem nélkül és remények nélkül.

A nők mind egyformák, csak az egyik ilyen, a másik olyan.

Azt mondják, mindjárt meg lehet látni, hogy nő lakik a szobában: apróságok, terítők, virágok, nippek jelennek meg, és a toalett-holmik intim arca sugározza a női test melegét.

Ősi igazság, hogy a gonoszok mindenkit gonosznak tartanak.

Minden nagy gondolkozó úgy tudta, hogy az igazságot valahonnan messziről, ősidőkből kapták az emberek.

Minden nép mitológiája egy törvénymondó bölccsel kezdődik: Hamurabbi Babilonban, Hermes Trismegistos Egyiptomban...

Nem voltam józan, a bibliofília mámorában éltem.

Időnként valami furcsa, fájdalmas boldogság fogott el. Magamat éreztem csodálatosan öregnek, mintha itt felejtettek volna a fóliánsok korából, hogy értetlenül bámuljak a mai emberekre.

Klingsor a bűvös szemüveg segítségével átlátott a takarón, az ingen, a bőrön, bele Lancelot testébe, és figyelemmel kísérhette a kis életszellemek pajzán játékait, amint a vérerek labirintusain kergették egymást fel-alá. Sokáig tartott, amíg a Szerelmet megtalálta közöttük. De végre rálelt: ott ült a Szerelem lovagló helyzetben Lancelot hátgerincén, és egy kicsi tollseprűvel csiklandozta. Azután elunta ezt a játékot, ügyesen bebújt a tüdő lebernyegei közé, és összeszorította a lovag szívét. De ezt is régi tréfának találhatta, mert beült az aortába, és a vérfolyamon felszállíttatta magát az agyba. Itt egy ideig babrált a finom tekervények között, kivett mindenfélét a fiókokból, meg visszatette, azután belezavarodott a vonalkák rendszerébe, ásított egyet és Lancelot száján át kiugrott az ágyra. Leült az ágy szélére lábát lóbálva és kis tükörben nézegette magát, mert a Szerelem nagyon hiú. Pedig nem volt szép a Szerelem: sovány volt és sápadt, nyugtalan és idomtalan, és a sok erőlködéstől kidagadtak az erei. De ő nem látta, hogy milyen csúnya, mert köztudomású, hogy a Szerelem vak.

Vannak emberek, akik azért születnek, hogy mások boldogan szolgálják őket.

Kifejtette nézetét a magyarok és az írek hasonlatosságáról. - Mind a két nép az ügyesebb szomszéd fojtó gyámja alatt állt évszázadokon át. Mind a két nép nagy volt addig, amíg a zsarnok ellen kellett küzdenie, mind a két nép valahogy zavarba jött, elvesztette az útját abban a pillanatban, amikor megszerezte a függetlenségét.

És nem a tettek beszélnek... nem a tettek. A tettek úgy leválnak az emberről, mint a levágott haja. Az embert kell nézni, a tettektől függetlenül, amint Isten látja.

Érzem, hogy most kezdek meghalni, mert az ember nem egyszerre hal meg, hanem lassanként, amint érzékei megvénülve felmondják a szolgálatot.