Az ember soha nem lehet elég óvatos, amikor hatalmat ad mások kezébe. Egyesek nem olyan gondosak, mint lenniük kellene.

Az önvizsgálat jót tesz a léleknek.

Csak mert az ember nagyon szeretne valamit, attól még nem válik valóra.

A viharok elmúlnak. Csak ki kell várnunk.

A tiéd vagyok, örökké és visszavonhatatlanul!

Hogy élhet így bárki ezen a bolygón, ezekben a testekben, amiknek az emlékei nem maradnak a múltban, ahova tartoznak?

Több boldogság jutott nekem, mint amennyiben a legtöbb embernek valaha része lehetett. Vajon létezik valamiféle természeti törvény, ami ugyanannyi boldogságot és szenvedést ír elő? Örömöm egyszeriben felborította az egyensúlyt?

Testem igyekezett menekülni a fájdalomtól, így újra és újra beszippantott a sötétség, amely pillanatokra, olykor talán percekre is kiszakított a kínszenvedésből, de ettől még kevésbé tudtam lépést tartani a valósággal.

Az ember mindig éppen arra vágyik legjobban, amit soha, de soha nem kaphat meg.

Csak azt tudtam, hogy minden másodperc, amit vele töltök, csak növelni fogja a később elszenvedett fájdalmat. Mint egy drogosnak, akinek nincs elég anyaga, közeledett a végítélet. Minél többre van szükség most, annál nehezebb lesz, amikor kifogytam a cuccból.

Vannak olyan csaták, amik elvesztek, még mielőtt elkezdődtek volna.

Eddig csupán egyetlen dolog létezett, ami nélkül nem bírtam élni, most kettő lett. Szeretetem nem oszlott meg közöttük; nem olyan fajta volt. Sokkal inkább mintha megnagyobbodna a szívem, abban a pillanatban kétszeresére nőtt. És teljesen betelt.

Ha nem tudtam volna testem minden sejtjével, hogy szeret annyira, amennyire én szeretem őt – feltétel nélkül, visszavonhatatlanul, és hogy őszinte legyek, irracionálisan -, sosem lettem volna képes felkelni a földről.

A figyelem az élet elkerülhetetlen része. Nem olvadhatok bele mindig a környezetbe.

Amikor saját sorsomról beszéltem, kétségtelenül kettőnkre gondoltam. Külön-külön az egésznek csak a fele voltunk.