Elindult a vonat, mit is tehet ilyenkor az utazó... Áll a vonatablakban, szeretet önti el és szomorúság. Az utazásnak számomra mindig is ez volt a legszertartásosabb pillanata: elhagyni a várost... Elhagyni kicsit az életet.

Ha egy falevél elengedi az ágat és lehullik az avarba, ezzel visszafordíthatatlan változás történik a világban.

Mindenkiben van belül egy gyémánt, ami az embert emberré teszi. Ezt mostanában nagyon betakarjuk. Van, aki függönnyel, lepedővel, de van, aki fával, pajzzsal, és van, aki betonba ágyazza, és azt hiszi, nem lehet onnan kirobbantani. De ez nem így van: a burkot vagy szépen, lassan lehántolgatja az ember, vagy egyszer éri egy olyan hatás, amitől leomlanak a falak.

A nők közt kevés éri be a szerető-életformával. Várni, mikor csörren a telefon, miért nem jön. Egyedül maradni az ünnepeken... és tudni, hogy ez így is marad.

Aki már átélte, tudja, milyen az, amikor az ember első pillantásra érzi, kell neki az a másik. Hogy csak az a másik kell neki.

Amikor már nincs velünk, akit szeretünk, mindegy, hogy milyen volt, méretlenül adnánk neki az időnket... már késő...

A figyelmes szeretet - egy kis halál. Amikor az ember odaadja magát egészen. Meghal a maga számára, hogy a másikért legyen.

Az ember védtelen, ha szeret. Ha egyszer már megsebezte magát a másik emberrel, ott örökre dolga van.

Akarlak. Akarlak egy kicsit. Nem sokat belőled, de nem is keveset. Adok helyette majd magamból sokat. Amit tudok, amim van.

A történetek sem ott kezdődnek, ahol az első szó elhangzik, vagy az első mondat papírra kerül. Minden történet mögött ezer és ezer előző történet lapul, melyekre talán sohasem derül fény. Nem, nem vesznek el ezek a történetek, csak ott maradnak valahol érintetlen magányban és messzeségben. És fájnak... mindaddig, amíg valaki áldozatot hozva, önmagában ott legbelül, fel nem tör egy pecsétet... Hogy tartottam valaha a szótól: áldozat. Mire figyelhettem akkoriban, hogy nem vettem észre, ez a kulcs. Áldozatot hozni. Magunkból adni, magunkat odaajándékozni. Mindenen túlmutató, mindent felülíró, hatalmas szabadság bennünk, hogy bármikor megtehetjük.

Azt hisszük, hogy erőszakolni kell mindent az évek során. Fogni, vinni, el nem engedni, összeszorított fogakkal gyűjteni, cipelni csak előre. Csak sokára ismerszik meg az élet nevű különös jelenség természete. Hogy az elengedés többet segít, mint a görcsös akarás, s hogy az elégedett embert kudarc nem éri.

Vajon hogyan tolják ki magukat a ragacsos burokból a vidám apró levelek? Honnan veszi az üzenetet a sötét verem mélyén a krumpli csírája, hogy áttörve héjat, műanyag hálót - induljon? A kotlós forró testtel üli fészkét, kotyogva igazgatja titka rejtegetőit, a meleg tojásokat... Ki küldte rá a lázat, a lázadó kedvet, hogy feledve szemet, gondtalan kapirgáló reggeleket, tüzes testtel életet adjon... És ki küldi a kába méheket a korai hunyor fürtös virágához? Beleájulni, belealudni, beleszerelmesedni az első édes, illatos pillanatba... Ki súg rigónak, cinegének, hogy füttyükre vár a fák között langyosodó levegőben minden, ami él. Tudják-e vajon a könnyű röptű szabadok, az eget a földdel összekötő pacsirta, a léha múltú kakukk, hogy hangjukat fájdalmasan nélkülözte, mint megbüntetett kisgyerek, a világ...

Minden sóhajtásnak előzménye van, a sejtek, a vér, az izmok, a könnyek, a verejték mind a lélek szolgálatában állnak.

Hová tűnik a fájdalom? Elpárolog? Fölszívódik? Vagy ott áll lesben valahol egy sötét szögletben, és csak a pillanatot várja, hogy felbukkanjon. Hová lesz? A leghihetőbb, hogy bennünk marad. Itt van, láthatatlanul. Elnyúlik, elterül, nincs is. Nem érzünk a jelenlétéből ilyenkor semmit. Pedig biztosan itt ólálkodik. Hogyan tudna másképp, ha akar, egy másodperc tört része alatt elhatalmasodni rajtunk? Hogyan tudna rögtön és azonnal úgy fájni?

Márai azt írja a tapintatról és gyöngédségről, hogy az több és értékesebb, mint a tudás és az értelem, és becsesebb mint a jóság... Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a tapintat és az a gyöngédség, mely mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak... Ez a tapintat nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.