Bárcsak olyan lenne az élet, mint a filmekben, ahol a fájdalmas esték véget érnek az évszakok gyors változásával, aztán megjelenne a felirat, hogy "két évvel később" vagy "végül"! Bárcsak a szél elfújhatná a naptár lapjait, és hipp-hopp a happy endnél találnánk magunkat! De az élet nem ilyen. Meg kell élni minden szívdobbanást; nem lehet megúszni a rossz napokat.

Nem félek attól, hogy egyedül maradok a házban. Ha egy szellemet vagy valamilyen túlvilági lényt látnék, akkor lennék a legboldogabb, mert az a halál utáni életre lenne bizonyíték.

A bátorság elhatározás kérdése.

Az álmok néha félrevezetőek, és igen gyakran nem megfelelő a szereposztás.

Abban a percben, ahogy az enyém lesz, már nem is kell, és amikor nem kaphatom meg, akkor csak rá vágyom.

Az élet olyan, mint a hullámok, némelyikük átutazza az egész óceánt, míg mások két-három finom mozdulat után kifutnak a partra.

A szerelem vak; de a szerelem türelmetlen is.

Az idő mindent megváltoztat, még azt is, akik mi magunk vagyunk.

Néha az ember napját az menti meg, ha másra erőlteti a figyelmét.

Emberek halnak meg, miközben mi reggelit szolgálunk fel, és nem kéne mindennek tisztelettudóan megállnia vagy bezárnia? Mondjuk, ha minden bezárna minden egyes alkalommal, amikor valaki meghal, az betenne a gazdaságnak.

Egy ember élete belefér két cipősdobozba: születésnapok és nyaralások.

Még ha nem is ismerjük a szerelmet a maga valóságában, nem hazudok, ha azt mondom, hogy a szív tudja, milyen, méghozzá a képzelettel való szoros kapcsolatának köszönhetően. A képzelet a szerető legjobb barátja, legyen szó valós vagy képzelt szerelemről. A képzeletében az ember a saját életének szerzője lehet, míg a valóságban másnak is van beleszólása.

Miért van emlékezetünk? Azért, hogy tudjuk, kik vagyunk, hol lakunk, vagy azért, hogy halálunk után is tovább éljünk a szeretteink emlékezetében?