Az embernek úgy kell az eszmére rátekintenie, hogy saját magában átélje azt; különben a szolgájává válik.

Minden tudomány csak valamilyen értelmetlen kíváncsiság kielégítése lenne, ha nem arra törekedne, hogy az emberi személyiség létezésének értékét emelje. A tudományok igazi értéke úgy derül ki, ha megfogalmazzák azt is, hogy mit jelentenek eredményeik az ember vonatkozásában.

Az ember olyan mértékben szabad, amilyen mértékben meg tudja valósítani akaratában azt a lelki tevékenységet, hogy tisztán eszmei (szellemi) intuíciókat hozzon létre magában.

Az embert bizonyos körülmények között rá lehet venni arra, hogy lemondjon annak a végrehajtásáról, amit akar. De hogy hagyja előírni magának azt, amit tennie kell, vagyis hogy akarja azt, amit nem ő, hanem másvalaki tart helyesnek, erre csak úgy lehet rávenni, ha nem tekinti magát szabadnak.

Szabad lény az, aki akarhatja azt, amit ő maga helyesnek tart. Aki mást tesz, mint amit akar, azt olyan motívumok késztetik cselekvésre, amelyek nem tőle származnak. Az ilyen ember nem szabadon cselekszik. - Tetszésünk szerint akarni azt, amit helyesnek vagy nem helyesnek tartunk tehát azt jelentené, hogy tetszésünk szerint lehetünk szabadok vagy nem szabadok. Ez természetesen éppolyan képtelenség, mint ha a szabadságot abban a képességben látnánk, hogy megtehetjük azt, amit akarnunk kell.

Az etikai individualizmus a morális erkölcsi életre alkalmazott - szellemi - fejlődéstan.

Igazán emberek csak annyiban vagyunk, amennyiben szabadok vagyunk.

A cselekvés iránti szeretetben élni és a másik akaratát megértve őt élni hagyni, ez a szabad ember alapelve.

Morális félreértés vagy összeütközés morálisan szabad emberek között kizárt. Csak a morálisan nem szabad ember, aki tehát valamely természeti ösztönt vagy valamely általa kötelességből elfogadott parancsot követ, helyezkedik szembe embertársával, mert az nem követi ugyanazt az ösztönt vagy ugyanazt a parancsot.

A gondolkodást nélkülöző érzelmi élet lassanként elveszíti minden kapcsolatát a világgal is. A teljességre törekvő ember a világ megismerése mellett érzésvilága kifejlesztésére és kiművelésére is súlyt helyez. Az érzés éppen az az eszközünk, amely által a fogalmak konkrét életet kapnak.

Gondolkodásunk összekapcsol a világgal; érzéseink visszavezetnek saját magunkba. Csak az érzéseink tesznek bennünket igazán individuummá.

A valóság mint észlelet és fogalom jelenik meg számunkra, a képzet mint ennek a valóságnak a szubjektív reprezentánsa.

Amikor az ember megfigyel egy tárgyat, a tárgy adott számára. Amikor viszont gondolkodik, akkor ő maga tevékenyen lép fel. A tárgyat mint objektumot, saját magát mint gondolkodó szubjektumot szemléli. Azért van tudata az objektumokról, mert gondolkodását a megfigyelésre irányítja. És azért van tudata önmagáról, mert gondolkodását saját magára irányítja. Az emberi tudatnak szükségképpen egyszersmind öntudatnak is kell lennie, mivel gondolkodó tudat. Mert amikor a gondolkodás a saját tevékenységére irányul, akkor objektumként a maga tulajdonképpeni mivolta, tehát a saját szubjektuma lesz a tárgya.

Az a tevékenység, amelyet az ember mint gondolkodó lény fejt ki, nem pusztán szubjektív, hanem olyan, amely sem nem szubjektív, sem nem objektív, amely tehát e két fogalmon túlemelkedik. Nem mondhatom azt, hogy individuális szubjektumom gondolkodik, mert ez csak a gondolkodás jóvoltából létezik.

De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy csak a gondolkodás segítségével tudjuk magunkat "szubjektumként" meghatározni és az "objektumokkal" szembeállítani. Ezért nem szabad a gondolkodást soha pusztán szubjektív tevékenységnek tekintenünk. A gondolkodás túllép szubjektumon és objektumon. Ezt a két fogalmat ugyanúgy a gondolkodás hozza létre, mint az összes többit. Ha tehát mint gondolkodó szubjektumok egy fogalmat valamely tárgyra vonatkoztatunk, ezt a vonatkoztatást nem szabad pusztán szubjektívnek tekintenünk.