A pénztől nem leszünk boldogabbak, soványabbak vagy népszerűbbek a becsületes emberek körében. A lelkünk a pénztől nem lel hosszan tartó, tartalmas békére. Rengeteg gazdag, kövér, boldogtalan ember él a világon igazi barátok nélkül. Szerintem először megoldást kell találni a problémáinkra, majd meghatározni ennek anyagi eszközeit. A pénz nem gyógymód, soha nem is lesz az. Általa forognak olajozottan a kerekek, de nem ő a motor.

Nem számít, mennyi ideje haladunk egy bizonyos irányba, a szegénység, a sikertelenség vagy bármi más felé, nem kell sok az útirány megváltoztatásához. Ez attól függetlenül is megtörténhet, hogy mennyi ideje tértünk le az útról. Nincs olyan, hogy túl késő. Olyan ez, mint az óceánjáró. Talán sok helyen van szükség a megálláshoz, de nem az irányváltoztatáshoz. Néhány fok a kormánykeréken, és néhány kilométeren belül teljesen új útvonalra térünk.

Mindig jobb valamit tenni, mint semmit. Néha a gyors cselekvés sokkal jobb, mint a lehetőségre várni.

Az adósság csak kolonc, rosszul érezzük magunkat tőle, agyunk hátsó szegletéből állandóan nyaggat bennünket, s könnyen jelentős problémává nőheti ki magát.

Ha nem vagyunk elégedettek a fizetésünkkel és/vagy utáljuk a munkánkat, akkor tegyük fel magunknak a kérdést, hogy miért csináljuk még mindig, és mi mást tehetnénk. A lehető legrosszabb változat, ha nem érezzük, hogy a munkánk örömet szerezne, vagy megbecsülnének bennünket, ugyanakkor annyira lefoglal minket, hogy nincs időnk kidolgozni a nagyobb jómódot és boldogságot hozó terveinket.

Tekintsünk úgy a meggazdagodásra, mint a tigris becserkészésére. Óvatos lesz, elővigyázatos, emiatt nagyon ügyesen, csendesen, majdnem kedveskedve kell becserkésznünk. Nincs értelme futkosni és rákiáltani, különben megfordul, és megöl bennünket, vagy pedig elszalad. Jobb, ha kivárjuk az időnket, és lassan, csendben kúszunk előre. Egyetlen hirtelen mozdulat elijeszti az okos bestiát.

Ha a megérzésünket nem tudjuk alátámasztani tényekkel és számokkal, akkor az csak feltételezés.

A rejtett lehetőségek csak akkor fedik fel magukat, amikor ők akarják. Mindig apró, félénk bestiáknak képzelem őket, amelyek lejönnek az itatóhoz inni. Ha el akarunk fogni egyet, nagyon csendben, nagyon ügyesen kell odakúsznunk.

Vagyonunkat nem vihetjük a sírba. Nem vehetünk jegyet a mennyországba, és nem szerezhetünk a pokoltól megváltó ingyenjegyet sem. Amikor elmegyünk, egyedül megyünk, nem lesz nálunk semmi, csakúgy, mint amikor jöttünk.

Sokan azt gondolják, ha mindenre igen mondanak, akkor észre fogják venni őket, dicséretben és előléptetésben részesülnek. Tévednek. A közvetlen felettesük vissza fog élni a készséges hozzáállással, és aki mindent elvállal, túlhajszoltan, alábecsülten és kihasználtan végzi.

Sokan annyira szeretnék, ha kedvelnék, elismernék vagy megdicsérnék őket, hogy elfogadják az első határidőt, amelyet mondanak nekik. "Persze, meg tudom csinálni" - és aztán nem tudják. Az ilyen emberek első körben baleknak látszanak, végül pedig inkompetensnek.

A teljes elkötelezettségnek megvan az a szépsége, hogy többé nem kell döntéseket hozni. Pontosan ismerjük az előttünk álló utat, és minden helyzetben csak egy dolgot kell megkérdeznünk magunktól: "Előbbre viszi ez a tervemet vagy sem? " - és a döntés adja magát. Egyszerű.

Ha nem fedezzük fel a munka élvezetét, akkor a kesergők közé tartozunk, az élet áldozatai közé.

Nem tudjuk megakadályozni, hogy az emberek ítélkezzenek, de megváltoztathatjuk az ítéletüket, és tudatosan befolyásolhatjuk azt.

Ha határokat szabunk a képzeletünknek, akkor a tökéletesnél és a megérdemeltnél kevesebbel kell beérnünk.