- Én nem próbálok elfutni a múltam elől, Mark, és nem is tudom megosztani a jövőmet egy olyan emberrel, aki viszont menekül a sajátja elől - tekintetét a földre szegezte, és elfordult tőlem.
- Most mennem kell.
Visszafutott a házhoz. Én pedig csak álltam, földbe gyökerezett lábbal, döbbenten, értetlenül, és figyeltem, ahogy eltűnik a szemem elől a szívemmel együtt.

Sohasem éreztem magam kényelmesen e világ skatulyából kihúzott, csillogó-villogó teremtményeinek társaságában. Az élet megtanított, hogy a megbízható és őszinte emberek általában azok, akiknek a külseje már kissé ütött-kopott. Nem mindig, de általában.

Az élet legcsodásabb ajándékai általában viszontagságokba csomagolva érkeznek.

Néha a szerelem olyan fokozatosan bontakozik ki az ember szívében, hogy mire észrevesszük, mi történt, már kész, végünk.

Hiszem, hogy bármit is teszünk az életünk során, akár jót, akár rosszat, azt végül mindig visszakapjuk valahogy. De a megátalkodott gonoszságot kamatostul.

Gyakran elgondolkozom azon a mondáson, hogy "a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve". Vajon ez azt jelenti, hogy az emberek szándékai jók, de sosem váltják valóra őket? Vagy inkább azt, hogy jó dolgokat tesznek, de a végkifejlet mégis rossz? Azt hiszem, igazából nem sokat számít, melyik az igazság. Az eredmény így is, úgy is az, hogy általában nem a jó győzedelmeskedik.

Azon törtem a fejem, miért van az, hogy akadnak emberek, akik a megpróbáltatásoktól keserűvé és megtörtté válnak, mások viszont erősebben és együttérzéssel telve keverednek ki a nehéz helyzetekből. Egyszer azt olvastam, hogy ugyanaz a szellő, amely bizonyos lángokat kiolt, másokat még nagyobb erőre szít. Még mindig nem tudom, én miféle láng vagyok.

Lehet, hogy a szerelem nem vak, mindenesetre borzalmasan rövidlátó.

A bosszúállás csak azoknak való, akik még mindig béklyót viselnek.

Úgy tűnik, vannak napok, amikor Isten egy kozmikus váltóval átállítja alattunk a vágányokat, amitől életünk új és ismeretlen irányt vesz. Ezeken a napokon csupán két dologban lehetünk biztosak: jobb, ha nem tudjuk, mi vár ránk. És hogy hátramenetbe sem kapcsolhatunk.

A remény a legvékonyabb szalmaszálba is belekapaszkodik.

Ma meghallottam, ahogy egy amerikai tinédzserlány az itteni gyermekek nélkülözését a sajátjához hasonlította, mondván, neki is milyen rossz, mert a szüleitől csak használt autót kapott. Nincs annál szegényebb, mint aki nem ismeri fel, milyen gazdagságban él.

Azt a napot ünnepeljük, amikor életünk részévé vált. Végül mi másról szólhatna egy születésnapi ünnepség?

Az érzelmek olyanok, akár a vadállatok: nem is sejtjük, milyen hevesek, amíg szabadjára nem engedjük őket.

Az életben, ahogy az irodalomban is, mindennek van eleje, közepe és vége.