Egy kedves pszichológus ismerősömtől őrzök egy fontos mondatot. Ha valaki már huszonötödször mondta el neki, hogy mennyire szerencsétlen, és mennyire beleragadt egy helyzetbe, amiből nem tud kikeveredni, akkor is végighallgatta, majd azt kérdezte tőle: "Mondd csak, és ez jó neked?" Ez egy nagyon egyszerű és fontos kérdés, mert általa ráláthatsz, hogy ezt a kört már tucatszor lefutottad, ezért érdemes lenne valamit kezdeni magaddal - nem a másikkal, nem a világgal! -, különben egy életen át toporoghatsz egy helyben.

A szeretetkapcsolattól nem idegen az, hogy elvárások is vannak benne, de közben - bár ez egy paradoxon - lehet ezzel együtt föltétel nélküli is. A szeretetemnek ugyanis lehet, hogy nincs föltétele, de a kapcsolatnak van. Hogy egy kapcsolat lényegileg az lehessen, ami, ahhoz bizonyos föltételeknek teljesülniük kell. A házasság keretein belül az elvárás például így fogalmazódhat meg: elvárom tőled azt, hogy hűséges akarj lenni hozzám, és keressük közösen a megoldásokat, ha valami nehézség adódik. Ha a szerelem vagy a szeretet nevében elhitetjük egymással, hogy a kapcsolatunkban egyáltalán nincsenek elvárásaink, akkor sajnos ámítjuk a másikat és önmagunkat is. Ha a kapcsolat föltételeit kölcsönösen megteremtettük, lehetőséget biztosítottunk a feltétel nélküli szeretethez.

Tudtátok, hogy a szív két dobbanás között pihen - és akkor a legsebezhetőbb?

Vonzódunk azokhoz, akiket ismerősnek, megismerhetőnek, megérthetőnek, kiismerhetőnek tartunk.

Adjál akkor is, ha kevés van neked is, adjál akkor is, ha neked is szükséged lenne rá, adjál akkor is, ha neked nem adtak, adjál akkor is, ha a szavaknál többre van szükség - és közben észrevétlenül a reménység emberévé leszel.

Nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez pedig nagyon nagy különbség! Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet most reménytelen, az élet reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Én most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, hogy mit is kezdjek ezzel. Így rögtön valamekkora szabadsághoz jutok, míg ha átélem, hogy a helyzet reménytelen, akkor minden cselekvőkészségem alábbhagy. Mert azt tudnunk kell, hogy nagyon sajátos módon a reményvesztett pillanatokban is van még lépés. Nem is egy. Nem is kettő.

De sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy a jelenben kell élni, és felesleges a múlttal foglalkozni! Amikor valaki azt mondja, hogy értelmetlen a múlttal foglalkozni, hiszen azt már nem lehet megváltoztatni, nagy precizitással fejezi ki, hogy azt gondolja: az segítene rajta, ha a múltat megváltoztathatná. Azt hiszi, a múlttal kapcsolatos egyetlen lehetősége az volna, ha azt meg nem történtté tehetné vagy átírhatná, és mivel ez lehetetlen, nincs dolga ezzel. A sejtjeink azonban őrzik a múltunkat, így az hatást gyakorol a jelenünkre. Ezért éppen annyira érdemes a múlttal foglalkozni, azt földolgozni, elrendezni, amennyire a jelen szempontjából szükségünk van rá. A múltat pontosan azért kell helyére tenni, hogy a jelenben élhessünk.

Az első gondolat az, hogy amikor az ember beleszeret valakibe, akkor tulajdonképpen azon jó és rossz tulajdonságaiba szeret bele, amik a saját származási családjában el vannak nyomva. Ezek a tulajdonságok a rózsaszín ködön át csodálatosnak tűnnek. Ezek köztünk különbségek. Ő ilyen, én meg olyan vagyok. Pont azért vonzódom hozzá, mert az, amilyen ő, belőlem hiányzik. Később azonban ez a tulajdonság elkezd ijeszteni, taszítani, irritálni. A fő gondolat az, hogy a társunk épp azokra a tulajdonságokra tereli a figyelmünket, amelyekben mi magunk nem vagyunk eléggé kidolgozva. Ha ezeket a tulajdonságoktól, értékektől magunkban rettegünk, elutasítjuk, akkor később az ilyen tulajdonságokkal bíró párunkat is el fogjuk utasítani.

Minél nagyobb terhelés alá kerülök, annál nagyobb az esélye annak, hogy fekete-fehér működésmóddal próbálok szabadulni a rossztól, amit belül élek át. Ez azt jelenti, hogy akkor járok jól, ha elég érett vagyok, ha bírom a belső feszültséget és az ambivalenciákat. Vagyis elfogadom, hogy képes vagyok egyszerre szeretni és gyűlölni. Egyszerre tartalak jónak és rossznak. Egyszerre haragszom és félek. Egyszerre akarom a vesztedet és a javadat. Egyszerre akarok veled lenni, és távol kerülni tőled. Amikor képes vagyok elviselni ezeket a kettősségeket, akkor vagyok a személyiségemnek egy olyan talaján, amelyen a megbocsátás lehetségessé válik. Ha valaki az átélt és megtapasztalt rosszal kapcsolatban nem tud ezekben az ambivalenciákban gondolkodni, akkor az nem azt jelenti, hogy őt olyan sérelem érte, ami megbocsáthatatlan, hanem azt, hogy ő a sérelmet nem képes megbocsátani.

Halad előre a kapcsolat, és az eleje általában jól is sikerül. Vannak is, akik azt mondják, hogy úgy tűnik, ennek csak az eleje jó - akkor csak az elejét akarom! Ők sok szerelmet raknak egymás után, de mindig csak a kezdeti szakaszig jutnak el. Amikor ugyanis a szerelem ereje csökken, kezdjük azt érezni, hogy már nem dédelget úgy a Brünhilda, mint régen! Vagyis elkezdődik a távolodás, és közben egyre-másra érnek bennünket a csalódások, hogy mégsem ő az, aki a sebemet gyógyítja, aki az összes ki nem mondott vágyamat betölti! Nem ő az! Ilyenkor sokan máris kilépnek. Azt mondják, ha nem ő az, akkor keresni kell tovább az igazit! Persze le lehet élni az életet úgy is, hogy a négyszáz méteres síkfutásból mindig csak az első ötven métert tesszük meg, aztán azt mondjuk: hú, most már elfáradtam, na, majd legközelebb, négy év múlva is lesz olimpia! Mi történik ilyenkor? Soha nem jutunk el a célba, a csalódások törvényszerűek.

Mindig érdemes megnézni, hogyan érez és reagál valaki, ha veszteség éri. Van, aki már annak a gondolatába is szinte belebolondul, hogy veszítsen, vagy elveszítsen valamit. E mögött igen gyakran egy kezdeti sérülés van, valami korai nagy veszteség. A rákövetkező veszteségek pedig azért töltik el indokolatlan rémülettel, félelemmel, mert elérik azt az eredeti nagy veszteséget, amivel szemben talán kisgyerekként egészen tehetetlen volt. Ha tudunk fejlődni a veszteségek viselésében, az az egész életünket döntően átalakítja. Ha szeretnénk boldogabbak lenni, akkor az egyik legfontosabb feladatunk és lehetőségünk, hogy a veszteségekkel kezdjünk valamit.

Egy valódi meghitt kapcsolatban épphogy nem őrizzük meg a függetlenségünket, hanem vállaljuk az egybetartozás kockázatát és felelősségét. Amit megőrzünk, az a szabadságunk.

Hű, de szép dolog az, amikor valaki képes megrendülni attól, hogy ki mindenki is ő. Hogy micsoda mélységek, micsoda sötétségek és ragyogások vannak benne! Micsoda fény és árnyék!

Van-e olyan élményed, tapasztalatod a férfi-nő kapcsolat területéről, hogy tulajdonképpen minden jó, valami mégis hiányzik? Tudod, mi hiányzik ilyenkor általában? Te magad. Úgy egyébként jól működnek a dolgok, csak te nem vagy benne eléggé. Az hiányzik.

Létezik egy közkeletű téveszme is a szoros kapcsolatban élők között, mégpedig, hogy én jobban ismerem magamat, mint te, ráadásul téged is jobban látlak, mint te magadat, hiszen én kívülről világosan érzékelem azt, amit te sehogyan se akarsz belátni. Csakhogy ezt általában mindketten így gondolják!