Ha híres felfedező lennél, egyszer még magadra is lelnél.

Mihelyt belép az ember a társas viszonyokba, egy mások által megírt, rendezett s az egyén által kissé átalakított szerepet játszik. Akár otthon, akár a munkahelyén - mindenképpen álarc van rajta. Ha szórakozik, ha "maradandót" alkot, az elképzelt szerep szerint cselekszik, beszél, gondolkodik. Rettenetes a végkövetkeztetés, de igaz.

Miért kell mindenre szavakat keresni, mindent körülírni, meghatározni? Miért kell a jónak nevet adni? Minden szó, amit ilyenkor elmond az ember, hétköznapivá szürkíti az ünnepet.

A lepréselt pillanatok
lassan kihullanak az emlékezetből:
valami jó volt
megremegett tőle a hangom
hol vagy már te világot felfedező
szerelem?

Nyakadba csókoltam a vágyat
s örökös foglyod maradtam
ódivatúan olykor nevetségesen
felfedező voltam mert testedre vágyakozva
magamat is megismertem
nemcsak akartam hanem mertem is
egy életre megszeretni.

Az öröm nem beszél, hanem nevet.
Nem ad szárnyat a gondolatnak,
csak a bánat szónokol.

Akkor vagyunk igazán nagyvonalúak,
ha nincsen más lehetőségünk.

Hányszor így volt már:
hiába vártam az óvatos lépéseket,
csak a csend nőtt bennem,
te elmaradtál.

Ha kinyújtanám a kezem, elérnélek,
pedig birodalmak húzódnak közöttünk.

Ha nem látnám a mélységet alattam,
még büszke is lehetnék magamra.

Hányszor választhattál volna magad,
de hagytad, hogy téged válasszanak.

Az ember élete során elérkezik egy olyan ponthoz, amikor fontos lesz, hogy ki is volt valamikor. Milyen hatások alakították, milyen bánatok és örömök, lázak és gondolatok hevületében formálódott a lélek.

Kár, mindig akkor döbbenünk rá arra, hogy valaki vagy valami a mienk volt, mikor elvesztettük.

Olyanok vagyunk mindannyian, mint a mélytengeri halak: állandón a víz alatt úszunk, s nem vesszük észre az elmaradó napokat, hónapokat, éveket. Úgy válik múlttá a jelen, hogy szinte tudomást sem veszünk róla. Mindig valami más foglalkoztat, mindig előre tekintünk, s nem látjuk, ami a lábunk előtt hever. Messzi tengerek hívása miatt gyötrődünk, s nem érezzük a hazai víz ízét. Kalandozó és buta vágyak partjaira vágyunk, s megfulladunk, ha végül partra vet az élet. Néha azonban váratlanul megmutatja magát a múlt. S ha van bátorságunk szembenézni a tárgyakkal, s mindazokkal az emlékekkel, amiket azok felidéznek, a hatalmába kerít valami nagy-nagy nosztalgia, összeszorul a szívünk, mert az ifjúság van azokban a tárgyakban, a helyrehozhatatlan hiba, a helytelenül végiggondolt gondolat.

Az ember szeret végigmenni azon az úton, amit maga választott. Akkor is, ha számtalan buktató várja, ha a keserűség könnyeit is kell nyelnie útközben, ha a kétségbeesés számtalanszor térdre rogyasztja, ha elátkozza százszor is, hogy útra indult. Minden keserű pillanat önmaga becsülésének a lehetőségét gazdagítja.