Olyan az arcod, a szemed is,
ugyanúgy simogat a kezed is,
úgy lobban fel benned is a vágy,
mint a nyári kazalban a láng.

Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.

Mintha két ember lakott volna benne; az egyik az igent mondta: a világot csak a rend alapján lehet berendezni; csak ami kiszámítható, elemezhető, értékelhető, az ér valamit. A másik élénken tiltakozott: a világ csak hangulat, a felületi szépségek, kellemességek, ízek, illatok maradnak az emberben, a többi hiábavaló küzdelem, a lökdösődésben, a harcban kicsorog ujjaink között az élet. Kapcsold ki hát a logikát, oldódj fel a létezésben!

Megláttalak, s újra tudtam,
csoda vagy minden rezdülésben,
amely felizzik, ha szívemre talál.

Mert ami fáj csak az dalol
sebet üt rajtad valahol
nyársra tűz mint egy kardvirág
a nyári kertek illatát.

Milyen jó lett volna,
ha a hangodba burkolózom,
s megtelik zenével a lelkem,
szimfónia zeng, ha rád
gondolok.

Téged kereslek a világegyetem
eltakart zugaiban.
De magába zárt
a féltékeny kozmosz,
szemedet csillagnak akarja.

Ne menj még!
Belevesztem bőröd igézetébe,
ujjaid nyílt vallomásaiba,
szeretem szellemed
kereső gesztusait.

Megálltam szemben veled,
s elállt a lélegzetem.
Úgy néztél rám,
mint amikor szárnyat bont
a szerelem.
Nem tudtam betelni veled.

Bezártalak magamba,
s most nem menekülhetek,
szöknék már, de nem lehet,
fogva tart a képzelet.

Oldd fel bennem a görcsöket,
a vágyba futó igéket,
a szótlanságba dermedt látomásokat,
érints meg parázsló ujjaiddal,
hogy elevenedjen meg újra bennem
a lélek!

A mosolyod nélkül
befelhősödik minden égbolt
szerte a világon.

Földrészek kéklő távolsága,
tengerek zölden gyűrődő hullámai,
az idő és a tér közöttünk.

Mit is mondhatnék:
magamra hagyott a világ,
körülfalaztak az évek,
s a repedéseken csak a könny,
csak a bánat szivárog át.

Mi lesz velem, mondd?
Szemem fényét félelem fakítja,
mellkasomban buta álmok.
Karnyújtásnyira, mégis távol:
hiányzol az éjszakámból.