A sors már csak ilyen, sajnos olyan, hogy előre nem tudjuk, nem ismerjük, a magunk sorsát is csak érezzük, sejtjük, mert valamire születtünk, valamire, amit más nem érezhet, nem tudhat. Egymás gondolatait sem tudhatjuk. Összenőhetünk egy kiadós élet alatt, egy hosszú együttlét során, akár azonosulhatunk is életünk társával, hasonlóvá is válhatunk, összehangolhatjuk szokásainkat, ruházatunkat, ételeinket, elveinket, szellemeinket, de gondolataink akkor is csak a mieink maradnak.

Aki képtelen megújulni, az csak vegetálni tud. Számomra ez elfogadhatatlan.

Minden férfinak szüksége van egy feleségre, mert van egy csomó olyan dolog, amiért egész egyszerűen nem lehet a kormányt hibáztatni.

Életünk alapjait, apánk közreműködésével, születésünkkor anyánk rakja le, létünk piramisának első kváderkövével. Amíg élünk, különféle tetteinkkel hordozzuk mellé a többit, előbb szélesítve az alapot, majd újabb sorokat kezdve, egyre magasabbra építve ez a sajátos, virtuális piramist, melynek utolsó, a vágyott csúcsra kerülő kockakövét a halál teszi oda helyettünk. Sose tudjuk meg, hogy mikor.

Aligha élt bármikor is olyan ember a földön, akinek a halál épp akkor tett pontot az élete végére, amikor már minden megkezdett munkáját befejezte. És olyan sem túl sok akadt, aki életének végső szakaszában időt kapott arra, hogy befejezze a megkezdett munkáit, lezárva a lezáratlant.

Hatmilliárd ember él a Földön, a hatmilliárdból legföljebb egy-két milliárd lehet keresztény, akinek föltétlen bűnben kell élniük, hogy a végén megkaphassák a bűnbocsánatot, és egész életük során ettől görcsölnek.

Háborúzás közben nem lehet Istent dicsőíteni, és nem lehet bűntudat nélkül ölni!