Vannak dolgok, amiket meg kell tenni, akkor is, ha nem szabad.

Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. Akik tudják, hogy gyalázatos dolgokat tesznek, és mégis megteszik. Vannak emberek, akik hazudnak és becsapnak és átvernek másokat azért, ami az övék, és ezt előre tudják és megtervezik, és nem törődnek a gonoszsággal, amit elkövettek.

Mit számít, hogy szellőrózsának vagy kutyatejnek hívják-e: úgy néz ki, ahogy kinéz, és az, ami, akárminek nevezik is.

Az íráshoz valószínűleg kicsit őrültnek kell lenni.

Sokszor az az érzésem, mintha egy másik által épített kártyavárban lennék; s bár én másképp raknám a kártyákat, nem én döntök.

Ez az, ami annyi időbe telik. Megtalálni azt az egyetlen módot, ahogy a Minden szavakba önthető.

Azokat, akik sajnálják magukat, nem lehet sajnálni.

A gondolatok jönnek és mennek; némelyikhez még időben megtalálom a szavakat, némelyik meg eltűnik, mire odaérek. Ilyenkor nincs más hátra, mint abban reménykedni, hogy visszatérnek. Hogy ne bosszankodjam, kitaláltam egy szabályt: ha elég fontos gondolat volt, akkor úgyis visszatér.

A legtöbb szó, amit kimondunk, semmitmondó. Vagy már úgyis mindenki tudta, amiről szó van, vagy senkit nem érdekel.

Nem minden kérdésre van válasz, de a körüljárást, a válasz hiányát is meg lehet találni a sorok között, mint egy kérdést, amely a saját magára adott válasz lett.

Vannak napok, melyek gumiszerűen elnyúlnak. Egy lépés előre, kettő hátra. Így sehova se jutok, csak az ágyamba végül.

Az irodalom a hajlakk szinonimája lett. A legkülső fedőréteg, amivel összetartjuk magunkat, ha már semmi más nem jut eszünkbe.

Eljön az életben az a meghatározó pillanat, amikor bepillanthatunk önmagunkba vagy a másikba - egy olyan helyzet, mely megmutatja, kik vagyunk igazából.

Minden ugyanannak a tónak a része, a lét tavának, az együtt-létezésnek a része.

Semminek sincs értelme.
Ezt régóta tudom.
Ezért semmit sem érdemes csinálni.
Erre most jöttem rá.