Iskola nélkül vakáció sem lenne.

Mindig fontosabb, hogy valami hogyan veszi ki magát, mint hogy valójában milyen. Annak a látszata a lényeg, hogy vittük valamire az életben.

Ha nyolcvanéves korotokig éltek, akkor addigra már harminc évet végigaludtatok, jó kilenc évig jártatok iskolába és írtatok leckét, és majd` tizennégy évet töltöttetek munkával. Mivel már hat év elment a kisgyerekkorra és a játékra, s mivel még tizenkét évre lesz szükség ahhoz, hogy takarítsatok, főzzetek és gyereket neveljetek, legfeljebb kilenc évetek marad arra, hogy éljetek is.

Azért járunk iskolába, hogy utána dolgozhassunk, és azért dolgozunk, hogy utána szabadságra mehessünk. De akkor miért nem kezdjük rögtön a szabadsággal?

Mi értelme a tavasznak, ha hamarosan úgyis újra ősz lesz, és a most még üde virágok elhervadnak? Hogyan is tudtunk volna örülni a rügyező bükkfának, a hazatérő seregélyeknek vagy a napsütésnek? Minden hamarosan megváltozik, és visszájára fordul, és akkor újból sötét lesz, és hideg, és nem lesznek virágok, de még levelek se a fákon. A tavasz csupán azt idézte fel bennünk, hogy nekünk is hamarosan el kell mennünk.

Tavasz, nyár, ősz, tél, öröm, bánat, szerelem, gyűlölet, születés, élet, halál.
Minden mindegy.

Azért sírtunk, mert elvesztettünk valamit, és kaptunk valamit cserébe. És azért, mert elveszíteni és kapni valamit egyformán fájdalmas. És mert tudtuk, mit vesztettünk el, de még nem tudtuk szavakba önteni, mi az, amit kaptunk.