A harag és felháborodás kifejezésére legtöbb nyelven csak egy-két unalmas szkémát találni. Némely nemzet idevágó szókincse mondhatni siralmas. A legváltozatosabb fokú harag a legkülönbözőbb műveltségi fokú egyénekből automatikusan ugyanazt a három-négy szót csalja elő.

Az áradozó szerelmes nyelve megbicsaklik, s lángolása minél őszintébb, annál biztosabban dadogja azt az egy elcsépelt közhelyet, amely az első emberpár óta az emberiség rendelkezésére áll.

A vidéki, aki a hazáról kezd beszélni, az előbb-utóbb a szülőföldre, a "szűkebb pátriára" lyukad ki: egy falura és legeslegvégül egy udvarra, onnan a konyhán át egy kétablakos szobára, amelyben anyja nyelvét megtanulta. Vagyis öntudatlanul újraéli visszafelé egy szó történetét, ízleli az ősi pillanatot, amidőn a ház és haza egy dolgot jelentett.

Újabb irodalomtörténészeink szemében kitűnő ajánlólevél a Dunántúlról kelt születési bizonyítvány. Aki onnan jön, arra valami csodálatos, eddig ki nem derített félreértés folytán látatlanba és számolatlanul tukmálják a műveltséget, a pallérozott lelki egyensúlyt, a latin-katolikus szellem bölcs mérsékletét, derűjét és éleslátását, egyszóval a nyugatiasság minden ragyogványát, mely ezt az országrészt elönti, abból az egyszerű okból, hogy Magyarországon arrafelé nyugszik legkésőbb a nap.

A hazám a házam tája, amely pillantásommal, ahogy növekszem, egyre bővül, széles gyűrűkben egyre távolabbi területekre terjed, mint a hullám a vízbe dobott kavics körül; világokat hódíthat, elérheti a csillagokat – amikor a régi ház már örökre elmerült.

Szívet és tüdőt kell cserélnie annak, aki a puszták levegőjét elhagyja, különben elpusztul az új környezetben. S szinte a világot kell megkerülnie, ha újra vissza akar jutni.

A tiszteletadásban nincs válogatás. Nem kell hozzá sem ragyogó történelmi név, sem társadalmi állás.

A pusztai lakosságnak se fogvacogása, se gyomorkorgása nem hallható, se közvetve, se közvetlenül; képviselőjük, pártjuk, lapjuk, még ismerősük sincsen, aki nevükben szót emelhetne, holott nyilvánvaló, hogy az ország sorsa az ő vállukon nyugszik, akik a földet tartják tízezer holdas darabokban.

Az igazi szolga a nagy dolgokban szolgai. A kar tán lusta, de a lélek frissen hajlik.

Egy néprétegnek nem épp az a jellemző sajátsága, hogy ellentétekből van összegyúrva? Ezért nem ismerhető meg az első pillanatra, ezért kell minden oldalról megkerülni.

A puszták népe, tapasztalatból, saját magamon észlelt tapasztalatból tudom, szolganép. A puszták népe alázatos; nem számításból vagy belátásból az, hanem meglátszik még a tekintetén is és abból is, amint akár egy madárkiáltásra fölkapja a fejét, hogy örökségből, szinte vérmérsékletből, évezredes tapasztalatból az.

Nemcsak a korosodó szomszédasszonyok szenvedélye beleártani magukat mások dolgaiba. Szeretünk mi magunk is beavatkozni embertársaink sorsába. Vannak aztán, akik valósággal hivatásnak érzik ezt a hajlamukat. Igyekeznek olyan formába önteni, hogy ezt a beavatkozást mások számára elviselhetővé, sőt élvezetessé tegyék. Óriási erőfeszítéssel szem-, fül- és elmegyönyörködtető, szívszorító műveket állítanak elő, hogy egy alkalmas pillanatban az elragadtatott figyelőt váratlanul vállon ragadják: "Du musst dein Leben ändern!" - Másképp kell élned!

Kevés ez az egy életem? De hisz
mióta veled élek, át lehet
lépnem egy másikba, tiédbe is.
Szép másvilágom! Búmat felező,
minden örömöm megkétszerező!

Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjúságét a szivében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?

Amely népen belül gyűlölet munkál, ott mindenki: a gyűlölködők és a gyűlöletet elszenvedő is szolga marad.