A múltnak mi nem vagyunk fontosak, minekünk fontos a múlt. Már akinek.

Az élet, a vér öröklődése bonyolultabb kérdés az eddig föltételezettnél, pedig korábban sem gondolták a gének továbbélését primitív folyamatnak. Nem véletlen, hogy az apaság, a földön tapasztalható örömök között, ez idáig úgy tűnik, a legnagyobb.

Sokkal szerencsésebb és enyhítőbb gyorsan és intenzíven szenvedni, hogy aztán elmúljon, belázasodni és önkívületben tűrni, hogy fáj.

A nők a legritkább esetben mutatnak meg valami gyöngeséget magukból. Évekig hurcolják inkább, és ha átütne a seb, hamar újrakötözik.

A bűnös múlt iránti nosztalgia maga is bűn.

A múlt tovább él bennünk, a mozdulatainkban, a beszédünkben, ahogy a hajunkba túrunk, az ősök ideje ott bujkál a génekben, és telik tovább.

Az idő mindig valóságos, a rossz döntések keserűsége jelzi, hogy a perc létező dolog, szenvedni hónapokon át lehet, tűrni a savanyú vágyakozást. Várni, hogy elmúljon, hogy enyhüljön.

Szakítás után üres maradtam mindig, mint egy kipakolt, elhagyott lakás. Maradt a szekrények, a szőnyegek sziluettje, a közös élet körberajzolt tere, megannyi szétfolyó emlékkontúr...

Egy szerelem csak akkor marad meg virágában, ha kinyílásakor letépjük.

A tavasz csak elmúlást hozhat, az ősz viszont biztosan szívderítő megújulást jelent. Föltétlenül és csak azt. Az ősz feléleszti a szerelmeket, rutinossá és magabiztossá tesz, az ősznek van ritmusa, míg a nyár szertelen, szédült és vágyakozó. A nyár a kötelező nagy érzések évszaka, míg az ősz a spontán és valódi örömöké.

El kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni.

Egy kor felett minden arc egyforma, mindenki emlékeztet valakire, és senki sem az, akinek látszik.

Minden és mindenki egyforma. És ha így van, nem érdemes szeretni senkit.

Egy paraszt hiába költözik Pestre, még a gyereke is paraszt marad.

Nem lehet föladni a küzdelmet egy percre se. A jó nő a föld alatt is jó nő, a koporsóban is jó nő.