Semminek sincs egyetlen oka. Mindennek sok gyökere van, az eseményeknek sok eredője van, sok helyről szívják magukba az erőt és a mérget.

Áll egy férfi és egy nő egymással szemben, mint tánc előtt, vagy mint a nagy pillanatokban, amikor szinte biztos az igen, mégis kérdezni kell. És kérdezni, vágyni, szeretni kegyetlenül nehéz, mert a kérdés maga a döntés, akarás, elhatározás, a kérdés maga felér egy vallomással.

Lehet úgy szeretni, hogy az én elkopik, mint a kréta, nincs többé én, csak te van, a másik van.

A környezeted alkalmazkodik ahhoz, amit hall. Ha most megalkotsz egy világot és jót hazudtál, a környezeted a legnagyobb örömmel emlékezik úgy, mintha tényleg az történt volna.

Minden könyvnél meg kell tanulni a könyvről mesélni. Nem mindegy, mennyit vallasz be a vívódásaidból, az érintettségedből, hogyan reagálja le a szűkebb és a tágabb környezeted.

Csak egy szakasznyi örömet, tudást, lehetőséget birtokolhatunk. Ha új dolgok jönnek elöl, hátul vesznek a régiek.

Nem lehet tudni, mi mellett mennek el az emberek, és mibe kapaszkodnak bele úgy, hogy aztán sohasem engedik el.

Csodát kell hozni a nő életébe, hogy aztán ő is csodát adjon cserébe.

A szerelmek egymásra íródnak, mindig ugyanoda, ugyanarra a sorra, és a másik nem látszik.

Szeretni rabság. Szolgaság. Nyirkos alávalóság. Aki szeret, elveszíti az uralmát maga fölött. Minden fölött. Nincsen irányítva semmi. És mégis, minden irányítva van.

A szív mindig utazik, akkor is, ha a láb és a fej marad, és a szív folyton új világra vágyik, télen azért, mert fukar, ne kelljen otthon fűteni, nyáron meg ott van a legfontosabb létező ok, miszerint akkor szép a táj, ha fut. Lajos bácsi szerint persze a telek éppen olyan izgalmasak a szívnek, olyankor fűtenek a kupéban, és az utast hamar elnyomja az álom, a szív pedig végre fölszabadul, nem gátolja a tudat, mert a szív nagyon is tudja, hogyan lehet bealudni és megálmodni Magyarországot.

Csak figyelek, érzékelem, hogy vagyok, hogy vagyok valahol, és ez már nem jelent otthonosságot. Lenni, otthon lenni természetes állapot: aki otthon van, nem gondol rá, hogy van valahol.

Megtanultam, hogy üres ember, aki mellett nem fér el a múltja.

A veszteség érzése később állandósult; soha az újnak nem tudtam örülni, de sajnáltam a régit, ami a jövendővel együtt elveszett. Ez volt az első eset. Itt kezdődött, hogy a jelent kifosztva a kormos múltat áhítottam.