Visszafogom magam, csak az legyen, de az nagyon
ami van, elhasználódik, elvásik
az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére, a vágyig
melynek sötétlő mélyén ott a másik.

Mily soknak tűnik olykor a kevés
máskor meg a sok milyen kevésnek.

Fogom a kezed
vakét a vak zuhanunk
neked sincs szárnyad.

Sötét van bennem
mint a kő belsejében
nincs hely a fénynek.

Miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel
nekünk legyen a legjobb
minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot
a másikban és magunkban
két ember nem sok és nem is kevés
csodához és csalódáshoz épp elegendő.

Hiába gondolok rád
már akkor sem vagy
semmimmé lettél
hallgatag kegyetlen röggé
egymást váltja soha és örökké
özveggyé tetted a vágyat
kopár öröm maradt utánad.

Üres vagyok súlytalan mint a
pusztába kiáltott szó nem bír
felkelni bennem a nap
a megmaradt szikrányi fényt
szemében menekíti a szívem
mögül felröppenő madár.

Mindig valami más kerül elő amint
a kíváncsiság leporolja a tényeket
mást talál bent és mást odakint
nem a valóság, a remény tévedett.

Mindennek eljön az ideje
ideje jött a feledésnek
új érzésnek lettem a helye
vágyak - hol sietnek hol késnek
elveszett szavaim ne keresd
napot tetőz be minden est
és új napot kezd a reggel
ami volt - szép - ne feledd el
szél és rigó hussan a lombból
valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból.

Mindig minden megszépül utólag
összebékül az árnyék a fénnyel
az emlékezet nem törődik a ténnyel.

Hová mondd hová rejtsem a romlott éveket
belém gázoltál fölkavartad az életem
ami szép volt is a sodrásba veszett
mint levél a színét múltamat cserélgetem.

Te nem én vagyok
én nem te vagy két hiány
pótolja egymást.

Lehunyom szemem
legyél ahogy csak lehet
egy nemlétező.

Álnok lakáj a
remény méregpoharát
csempészi elém.

Magamból vagyok
ez a lehető legtöbb
ami lehetek.