Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.

Olyan jó hozzád dörgölődni
a szomorúságommal,
beleszédülni lelked melegébe
s édesen szundikálni.

Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.
Milyen voltál és milyen volt a hangod?
hogyan néztél rám és hogyan szerettél?
- jaj, elfeledtem.

Jöhet ezután százszor is az ősz,
Az én szememnek nem hull már a könnye:
Tavaszi rózsa, megtanultam tőled,
Hogy nem búcsuzunk senkitől
És semmitől és sohasem örökre!

Ha van még szív a földön,
És van még szeretet,
Úgy ma üljön a világ
Örömünnepet!

A legáldottabb kéz a földön
A te két kezed, jó Anyám!
Mindenki áldja közeledben:
Hát én hogy is ne áldanám?!
Tudom megáldja Istenünk is,
Az örök Jóság s Szeretet! -
Némán, nagy, forró áhitattal,
Csókolom meg a kezedet!

Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi finom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?

Szépszemü, drága kutyám, hegyesen meredő fülü pajtás,
hűszivü társ, aki pajkos, fürge, acélos inakkal
kísérsz engem, amerre dobál a szeszély: kusza ösvény
zegzugain, hegyeken, pipacsos, zizegő buzaföldön,
könnyelmű, fiatal csacsi életem édeni útján,
jaj, be nagyon kedvellek, jaj, be vidulva szeretlek!

Mindenki így jár,
ködbeburkoltan, árván, hangtalan,
nem látjuk,
nem értjük egymást:

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Én magamról nem is beszélek.
Hiszen, hiszen tudom régóta már,
hogy patakzó, nyílt sebe vagyok
a szívenszúrt, a nyomorult világnak.

Ma iszonyú nagy hit van bennem,
hogy a kóválygó felhőknek is útja van
s minden léptem után nyomot hagyok.

Ki madarat kínoz és bogarat öl, minden ízével engem átkoz s aki tébolyultan harmatos virágot csókol: engem ölel magához.

Csak rólad villan elmosódó
rajz: még látni, fogni akarom,

Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem!
Fák sírjatok, virágok sírjatok!
Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem?
Füvek ti, sírjon minden sarjatok,
füvek, akiken ágyamat vetettem
s ahol most már egyedül alhatok!
Könnyfürdőben szépüljön égi lénye
s haljon meg egy nagy szerelem regénye.