Hibáink felismerése az első létfontosságú lépés a megfelelőbb döntéshozás, a jobb társadalmak és az intézményi hiányosságok kiküszöböléséhez vezető úton.

A kimerültség előcsalogathatja belőlünk az ösztönlényt.

A híres vallási vezetőktől kezdve egészen a kevés befolyással vagy hatalommal rendelkezőkig nagyon sokan hazudtak már a vallásuk nevében. Még ha fel is ismerik, hogy rosszat tesznek, ürügyet találnak a viselkedésükre azzal, hogy azt mondják maguknak, a tettük mások javát szolgálja. Az önzetlenség erőteljes racionalizáció.

A jó hírem az, hogy mindnyájan fel vagyunk szerelve erkölcsi iránytűvel. A rossz pedig az, hogy nem számíthatunk arra, hogy a lelkiismeretünk könnyen és mindig megvéd bennünket.

Ha bárki úgy vélné, hogy soha nem áldozza fel a hosszú távú előnyöket a rövid távú elégedettség oltárán, csak kérdezze meg a társát vagy a barátait! Nincs kétségem afelől, hogy azonnal előrukkolnak néhány példával.

Többségünk inkább az azonnali kielégülést hozó rövid távú célkitűzéseket részesíti előnyben a hosszú távúakkal szemben. Rendszeresen úgy viselkedünk, mintha a jövőben valamikor több időnk, több pénzünk lenne, és kevésbé lennénk fáradtak vagy feszültek. A később ködös távolsága ideálisnak tűnik ahhoz, hogy az élet kellemetlen feladatait elvégezzük, még akkor is, ha a halogatás azt jelenti, végül egy sokkal nagyobb dzsungellel kell majd megküzdenünk a kertben, az adóhivatal büntetésével, a kényelmes nyugdíjasévek hiányával, esetleg egy sikertelen orvosi kezeléssel. Nem is kell annyira előrelátnunk ahhoz, hogy felismerjük, milyen ritkán áldozunk fel rövid távon bármit is a hosszú távú céljaink érdekében.

Előbb-utóbb elkerülhetetlenül hibázunk, és a bukás időnként nagy és látványos.

A társadalomtudósok számára a kísérlet olyan, mint a mikroszkóp vagy a stroboszkóp, szabad szemmel is láthatóvá teszi és megvilágítja az összetett és sok irányból egyidejűleg ránk ható erőket. Segítenek lelassítani az emberi viselkedést, feltárva ezzel a teljes képet, leírhatóvá teszik a megfigyelés tárgyát, így alaposabb és mélyebb lehet a vizsgálódásunk.

Az adatok első átfutása a kutatások legizgalmasabb pillanatainak egyike. Nem olyan lélegzetelállító, mint a gyermekünket először megpillantani az ultrahangfelvételen, de a születésnapi ajándékbontogatást felülmúlja.

Munkánk az önképünk szerves része, nem pusztán pénzkeresési eszköz, amellyel tetőt teremtünk a fejünk fölé, és megkeressük a mindennapi betevőre valót.

Amikor létrehozunk valamit, valóban meg is szeretjük azt. Egy régi közmondás találóan fogalmazza meg a jelenséget: a bagoly is azt gondolja, hogy sólyom az ő fia.

A legtöbben nincsenek tudatában, hogy a gyermekeiket elvakultan imádó típusba tartoznak. Ez azt jelenti, hogy a szülők szemében a saját lurkóik nem csupán a világ legédesebb teremtései, hanem arról is meg vannak győződve, hogy ez mások számára is nyilvánvaló.

Ezért lehet a szerelmi játszmákban sikeres stratégia a nehezen megszerezhetőség. Ha akadályt emelünk az általunk kedvelt személy elé, és neki tovább kell küzdenie, elérhetjük, hogy óhatatlanul is jobban értékeljen minket másoknál. Mindazonáltal, ha túlfeszítjük a húrt, és folyamatosan elutasítjuk, akkor ne lepődjünk meg, ha kikéri magának a "csak barát" titulust.

Bárcsak kiküszöbölhető lenne a tudomány tiszta, objektív világában a saját ötleteinkbe való beleszeretés! Végül is szívesen hisszük azt, hogy a tudósok leginkább a bizonyítékokkal és az adatokkal törődnek, és épp ezért együtt, büszkeség és előítélet nélkül munkálkodnak a közös célért, az egyre nagyobb tudásért. Nagyon szépen hangzik, ám az a helyzet, hogy a tudományos munkát is emberi lények végzik. És mint ilyenek, a tudósokat is ugyanaz az óránkénti 20 wattal működő számítógép (az agy) és ugyanazok a torzítások (mint például a saját alkotásaink preferálása) korlátozzák, mint bárki mást.

Ha egyszer elfog bennünket a harci kedv, gyakran nem teszünk különbséget aközött, hogy ki mérgesített fel, és aközött, hogy ki szenvedi el megtorlásunk következményeit.