Az erkölcs, a művészethez hasonlóan, azt jelenti, hogy húzunk valahol egy vonalat.

Az embernek nem kell korruptnak lennie ahhoz, hogy problematikusan és időnként kárt okozóan cselekedjen. Abszolút jó szándékú embereket is elgáncsolhatnak az emberi elme tekervényei, és égbekiáltó hibákra késztethetik őket, ám ők sokszor ettől függetlenül jónak és erkölcsösnek látják magukat.

A csábításnak való ellenállás jelentős erőfeszítést és energiát igényel. Gondoljunk izomként az akaraterőre! Amikor megpillantjuk a sült csirkét vagy a csokoládés turmixot, az első, ösztönös reakciónk a "Nyami, ez kell nekem!" Ám a vágyunk legyőzéséért folytatott küzdelemben felhasználunk némi energiát. A csábítás elkerülése érdekében hozott összes döntésünk valamilyen mértékű erőfeszítéssel jár (mintha egyszer felemelnénk egy súlyzót), és ha folyamatosan használjuk, kimerítjük vele az akaraterőnket mintha újra és újra felemelnénk azt a súlyzót). Mindez azt jelenti, hogy ha egész nap nemet mondunk a csábításokra, akkor csökken a velük szembeni ellenálló képességünk - és előbb-utóbb elérkezik a pillanat, amikor megadjuk magunkat, és teletömjük a pocakunkat túrós tekerccsel, Oreo keksszel, sült krumplival vagy bármivel, amire éppen a fogunk fáj.

Minden csalogató árucikk, amely mellett elhaladunk a kirakat előtt, és nem vásároljuk meg, porrá zúzott impulzus, ami lassan és módszeresen nyirbálja az akaraterőnket - és ami valószínűbbé teszi, hogy aznap, később, engedünk majd valamilyen csábításnak.

Sokkal könnyebb elkerülni a csábítást, semmint akkor felvenni vele a harcot, amikor sóváran megtelepszik a konyhapulton. Ha pedig képtelenek volnánk erre, még mindig van mit tenni - elszámolhatunk százig, dalra fakadhatunk vagy cselekvési tervet készíthetünk, amelyhez aztán tartjuk is magunkat.

Általában véve úgy véljük, hogy pontosan ismerjük a preferenciáinkat és a személyiségünket, igazából azonban egyáltalán nem ismerjük önmagunkat (és határozottan nem annyira jól, mint amennyire hisszük). Ugyanúgy megfigyeljük önmagunkat is, ahogyan megfigyeljük és megítéljük mások cselekedeteit - és ezekből a cselekedetekből következtetünk arra, hogy kik vagyunk és mit szeretünk.

Nem szabad az első tisztességtelen cselekedetet sem elbagatellizálnunk. Hajlamosak vagyunk azzal a felkiáltással megbocsátani az első botlást, hogy ez csak az első, és nincs, aki ne hibázna. És habár ez igaz lehet, azt is fel kell ismernünk, hogy az első tisztességtelen cselekedet talán rendkívül fontos szerepet játszik abban, ahogy az adott személy attól a ponttól kezdve önmagára és a tetteire tekint - emiatt pedig ezt a legfontosabb megelőznünk. Ezért olyan fontos visszaszorítani a tisztességtelenség látszólag ártalmatlan egyedi megnyilvánulásait. Ha megtesszük, talán idővel becsületesebbé és kevésbé korrupttá válik a társadalmunk.

Egyetlen erkölcstelen cselekedet valószínűbbé teszi a következőt, és az egyik területen megmutatkozó erkölcstelen viselkedésünk befolyásolhatja a moralitásunkat más területeken is. Mivel ez tény, oda kell figyelnünk a tisztességtelen magatartás első jeleire, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy még bimbójában elfojtsuk, mielőtt teljes virágjában kibontakozhatna.

Az önámítás hasznos stratégia, hogy elhiggyük a saját kitalált történeteinket, ha pedig sikerrel járunk, kisebb a valószínűsége annak, hogy véletlenül eláruljuk, hogy mások vagyunk, mint akinek színleljük magunkat.

Amikor mi és a környezetünkben élők tisztességtelenül viselkedünk, előbb-utóbb elkezdünk mindenkire gyanakodni, és a bizalom hiánya szinte minden tekintetben megnehezíti az életet.

Talán nem mindig tudjuk pontosan, hogy miért tesszük azt, amit, miért választjuk azt, amit, vagy miért érzünk úgy, ahogy. Azonban a motivációink zavarossága nem akadályoz meg abban, hogy tökéletesen logikusan hangzó érveket hozzunk fel a cselekedeteink, döntéseink és érzéseink mellett.

Néha (talán gyakran) nem a nyilvánvaló választási lehetőségek alapján hozunk döntéseket, hanem ösztönösen tudjuk, hogy mit akarunk, és ezért mentális gyakorlatokat végzünk, amelyek során mindenféle igazolást fabrikálunk, hogy megmásítsuk a kritériumokat. Ekképpen azt kapjuk, amit tényleg szeretnénk, ám ugyanakkor fenntartjuk a látszatot - önmagunk és mások számára is -, hogy racionális és érvekkel jól alátámasztott döntést hoztunk.

Talán, amikor csaláson érünk valakit, mikroszkopikus méretű benyomás marad bennünk az eset után, és leheletnyivel mi is erkölcstelenebbé válunk. Majd amikor egy újabb etikátlan magatartás szemtanúi leszünk, az erkölcsiségünk tovább romlik, és az "erkölcstelenség-kórokozók" számának növekedésével egyre veszélyeztetettebbé válunk mi is.

Ha a barátaink velünk együtt lépik át az etikai határvonalat, akkor nem válik-e a szemünkben is társadalmilag elfogadhatóbbá a cselekedetünk? Talán túlzásnak tűnhet, hogy ilyen sokat megtegyünk magatartásunk igazolására, de gyakran megnyugvást nyújt számunkra, ha a cselekedeteink összhangban vannak a körülöttünk lévők szociális normáival.

Az egyik személyről a másikra átterjedő tisztességtelenség lassú és alattomos társadalmi eróziót végez. Mint ahogyan a "vírus" is mutálódik, és átterjed egyik emberről a másikra, ugyanúgy alakulnak ki az új, kevésbé etikus viselkedési normák. S bár a folyamat finoman és fokozatosan megy végbe, az eredmény katasztrofális lehet. A jelentéktelen csalások valódi költsége összeadódhat, és ezért kell még éberebb odafigyeléssel törekednünk az akár kismértékű szabályszegések megfékezésére is.