A versengés mindennek a szülőapja.

Az ember, ha az abszolút tudományos fellendülés magaslataiból megtér a valóságba, nem képes a természetet sem másképpen látni, mint a maga szűk kis nézőpontjából, amelynek kukucskáló lyukja: a haszon.

Aki bölcsen él, azt megkíméli az oktalan ijedelem, és nem a vitézség, hanem az óvatosság a bátorságnak az igazi öregapja.

Megijedni sohasem szabad, de félni mindig tanácsos. Mert csak a hősök kiváltsága az, hogy sohasem félnek, de azután az életük fordulópontján halálosan megijednek.

A felülről jövő segítség nagy áldás, de a magunk keze és esze munkája mégis alighanem többet ér valamivel. Ha a sejtelmem nem csal, valószínűen reálisabb és megbízhatóbb forrása a jövedelemnek.

Amióta a riválisok nem a csatamezőn mérik össze az erejüket, azóta a háború nem nyíltan, hanem csak nyílt titokban folyik.

Aki nem tud már dolgozni, az álljon odább, és ne vegye ki a dolgozni tudók szájából a kenyérnek még egy morzsáját sem.
De - tudod, hogy a te sorsod is ez?

A levegőt sem adják ingyen, mert a lélegzetvétellel egy csomó korom és bacilus lenyelésének a kötelessége is együtt jár, mint ellenszolgáltatás.

Az ember még a mai világrend borsóján is álmodhatik szépeket, és csak az a szép ezen a keserves világon, amit az álmainkban látunk.

Az álom nem tolvaj, aki ellopja a fele életünket, hanem áldott tündér, aki mentül hosszabban időzik nálunk, annál inkább meghosszabbítja az életünket.

Nem a korcsma neveli az alkoholistákat, hanem az otthon elfogyasztott ital. Nem az szokik rá az alkoholra, aki néha, ünnepnapon a korcsmában berúg, és másnap üdvös fogadalmakat tesz a mosdóedényének, hogy soha többé nem utánozza Noé apánk példáját, hanem az, aki észreveszi, hogy az ördögöt haza is lehet vinni, és hogy az alkohol cigánymuzsika nélkül is nagyon szépeket tud énekelni. Mert nem az az alkoholista, aki néha-néha istentelenül berúg, hanem az, aki nem képes már részeg lenni, és a megszokott alkoholméregtől csak a megszokott józanságát kapja vissza.

Becsülj meg mindent, ami ezen a világon van, becsüld meg tehát a küzdelmet is, mert ki tudja, hogy ha haló porodból mint sírbeli féreg, vagy mint szomorú ciprusfa lombja, vagy mint televényföld fogsz feltámadni, lesz-e akkor is annyi öntudatod, mint most, embernek van, és meg tudod-e majd akkor is úgy becsülni az életedet?

Embert megtanítani valamire gyönyörű lehetőség, embert átformálni lehetetlen.

Azt hiszem, embert szeretni nem is tud igazán az, aki nem a saját fiában szerette meg, nem annak a lelkén keresztül látja meg új perspektívában ezt a széles, de nem sivár életet.