Az életem olyan volt, mint egy álom, és az álmaim olyanok, mint az élet.

Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

Nem kívánok örök békét,
csak a gyáva harcok végét.
Szent áldozat ez az élet,
ha igaz szívvel fecsérled,
de amelyért kényszer-vér folyt,
a zászlón szenny lesz a vérfolt.

Boldog vagyok, mint senki más,
és mégis kedvem volna sírni,
mert jól tudom: virágnyilás:
egyszerből a sohába nyílni.

Barátaim elhagytak engem:
egyedül maradtam már.
Lelkemet kiüritettem,
mint aki nagyobb vendéget vár.

Nem az énekes szüli a dalt:
a dal szüli énekesét.

Az élet piszkos, csak a semmi tiszta.

Ami valóság volna tán,

úgy tekintem, mint a felhőket

és járok a semmik után.

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Idelenn a város
villanya villog,
de fenn a nagy ég
száz csillaga csillog:
a villany a földi,
a csillag az égi,
a villany az új,
a csillag a régi.

Minden szavam magamról vall.

Este van már, sietnek az esték

álnokul, mint a tolvaj öregség

mely lábhegyen közeledik, halkan,

míg egyszer csak ugrik egyet, s itt van!

Síkos a gyöngy, sebes a bánat,
mielőtt elvesztettelek
ó, édesem, sírok utánad.