A pénz és a drága cucc annál fontosabb, minél nagyobb az úgynevezett érzelmi nélkülözés vagy érzelmi depriváció. Ha csak a 37 500 forintos sportcipő "jó", és a gyerek kétségbeesetten-erőszakosan tiltakozik a 6900 forintos ellen, akkor gyanakodhatunk, hogy valami baj van ezen a téren. Ilyenkor a tárgyak világa, a fogyasztás vigasztaló-szórakoztató (helyettesítő) szerepet játszik, és persze mindig csak pillanatnyilag hatékony, hiszen az igény, ami megbújik mögötte, ezen a módon kielégíthetetlen!

A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret!

Sajnos ma már a közönségnek is elveszett az a belső érzéke, hogy átadja magát egy meg nem tagadható folyamatnak, mert "érteni" akarja, amit látott, zavarja, ha nem tudja, mit és miért kellene élveznie. És ez az élet más területeire is igaz: mindent "érteni" akarunk, mert elveszítettük a kapcsolatot a valóság mélyebb tartalmaival, és azt hisszük, hogy intellektuális magyarázatok által kerülünk majd közelebb ezekhez.

Miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták, hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz létre bennünk.

Amikor a Római Birodalom hanyatlásának idején kialakult a császárság, akkor őrültebbnél őrültebb császárok léptek trónra, és minden a széthullás irányába tartott. A világban mintha ma is egy hasonló folyamat zajlana: a tömegtársadalom, a diktatúrák felé hajlás, a gazdasági zavarok - és így tovább. Ám ha mindez így is van és így is lesz, akkor sem javasolnám, hogy a gyereket arra készítsük fel, hogy egy megfelelően kussoló alattvaló legyen belőle.

Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően - a most kialakuló énhatárok védelmének megfelelően - viselkedik.

A személyiség, az egyéni lélek, amiről - az atmanról - az indiaiak úgy tartották, hogy átok és teher, és a legfőbb cél, hogy visszaolvadjunk a világlélekbe, a brahmanba. Bizony változnak az idők és a célkitűzések.

De jó volna, ha tudnánk megint játszani a karácsonyfa alatt és körül, gyerekeinkkel és egymással, mert a játék arra tanítana, hogy ne vegyük olyan komolyan azt, amit nap mint nap öngyötrően komolyan veszünk. Karriert, pénzt, a külvilág ítéletét.

A szabadság vágya és ismerete velünk születik, minden új generáció megpróbálja - megpróbálhatja - kiküzdeni magának. Elfojtásához az emberi természetet kellene megváltoztatni.

Nincs működő demokrácia a jogok folyamatos érvényesítése - és az ehhez való feltételek mindig újra való megteremtése - nélkül.

A család formálja legjobban a gyereket. Ha egy család jó állapotban van, akkor ellensúlyként tud megjelenni a környezeti hatásokkal szemben.

Azok a munkák, amikre ma készítik fel a szakképzésben a gyerekeket, már jelenleg sem léteznek, és pláne nem lesznek a jövőben. Egyre gyorsabbak a változások, és többször kell újratanulni mindent az életben, ezért az iskola rugalmasságra, vállalkozó kedvre, kreativitásra, tanulásra és újratanulásra kell hogy felkészítsen, nem pedig fix dolgok beépítésére.

Ki vagy te? Ez a gyerek fel nem tett kérdése, és a láthatatlan csápjaival, amik belém lógnak, letapogatja, hogy én ki vagyok. És vallhatok bármilyen szép elveket, ha az, amit mondok, ellentmondásban van azzal, amit letapogatott, akkor ezek kimondottan károsak.

A demokráciák kibontakoztatják a személyiséget, azt mondják, legyél, aki vagy! Ez a nevelési paradigmájuk, melynek révén a valóban hatékony közösségek az individualista államokban jönnek létre. Az olyan kollektivista államok, ahol a hangzatos törekvések mögött a "kaparj, kurta, neked is jut" elv rejlik, tehát csalunk, lopunk, miközben eljátsszuk a közösségi embert, törvényszerűen alulmaradnak.

Ki mondta, hogy a jó tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.