Így táplálkozom a halállal,
És így lakik jól ő velem;
Az életem rég nem enyém már,
Vadhúsként nő a szivemen.

Csukott ajtókon zörgetek.
Sötét szobád, akár az akna.
A falakon hideg lobog.
Sírásom mázolom a falra.

Mert aki végkép senkié,
Az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
Ezért-azért; egyszóval mindenért.

Magam vagyok az örökös magányban.
Akár a víz. Akár az anyaföld.

Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak.

Az igazság győzelme a szelídekre és a türelmesekre vár.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hivásom sose lankad.

Bűn az, minek nyomát is
sikerült eltüntetnünk.

Egy ember élete nagyrészt figyelmének története. Ha két pillantás valóban találkozik: rendszerint döntő pillanat. Szinte kivédhetetlen, hogy szerelem vagy barátság szülessék belőle. Boldog karambol.

Jézus tettei és szavai ékesen bizonyítják, hogy a bűnt mindenkor el kell utasítanunk, viszont a bűnöst szeretnünk kell.

Add, hogy imámban ne kérjek semmit,
de annál inkább hallhassalak
és hallgassalak téged.

A bűnben a legnagyobb rossz talán az, ha valamiféle jó, netán a szeretet és igazság nevében követjük el.

Hogyan is olvasom a Szentírást? Be kell vallanom, hogy nem értelmezve. Hát akkor hogyan? Úgy, ahogy a csillagos égboltot nézem, egy fa koronáját, vagy a tenger szívverését. Nem értelmezve, hanem szemlélődve.