A szeretetre született ember állandó élménye, hogy egyrészt nem szeretik "eléggé", másrészt hogy nem engedik szeretni, vagy nem engedik "igazán" szeretni. Ennek a tapasztalatnak, a felebaráti, emberi szeretet tragikumának felsorolhatjuk okait, enyhíthetjük fájdalmát, az alapvető ellentmondás akkor is megmarad: szeretetre születtünk, de tökéletes megvalósítását hiába keressük a földön.

Mindaz, ami az életben rám várt, számomra ismeretlen, felfoghatatlan dolog volt. Nem ismertem ki magam, s nemcsak a "sűrűjében", hanem a "ritkásban" sem. Irtó furcsa lény az ember, annyi rétege van! De van agyvelőm is, ami úgy működik, mint egy zseblámpa. Ezzel megtanultam a világ dolgait, ahogy az ember szinte gépiesen megtanulja, mit tudom én, hogy mielőtt repülőgépre száll, be kell mutatnia az útlevelét stb., stb. Absztrakt módon, mechanikusan, az agyvelőm segítségével teljesítem a felnőttek előírásait. De a lelkem, a szemem ma is a gyermeké, aki mindent felfedez, minden tapasztalatért megszenved, és módfelett elképed azon, hogy rossz dolgok is vannak a földön. Hogy az eszményi mögött is csalások és csalódások bujkálnak. Aki nem érti meg, hogy valójában miért kell az embernek kettéhasadnia.

A rossz nevelő tekintélyére büszke, a jó nevelő egyszerűen alázatos.

Gyermekkorunkban minden szükséges tanítást megkaptunk, s ezt a tudásunkat az igazán nagy dolgok soha nem is kívánják elvenni tőlünk. Csak később tagadjuk meg magunkat és kuszálunk össze másokat. Sivatag és káprázat egész életünk, s nem merjük beismerni céltalanságát. Szerepelünk, ahelyett, hogy élnénk. Csak születni és meghalni tudunk szereptelenül, igazán.

A jó nevelő örök tanuló, s azonnal fölismeri, ha nálánál különb tanítványra talál.

Jó akarok lenni mindenkihez. Átlépni önmagamon, átlépni önzésemen! Kinyílni, szeretni, élni! Nem hős akarok lenni, hanem jó.

Örömre kell berendezkedni. Nem szabad félni a teljes örömtől. Ahogy Nietzsche mondja: "Mély a fájdalom, de az öröm még mélyebb. Az öröm öröklétet kíván, mély, mély örökkévalóságot!"

A valóság a lélek, az illúzió a világ. Rettenetes, hogy mi fordítva élünk. Ténynek vesszük a világot, mivel merevebb, közönyösebb, és "tényszerűbb". Holott csak formája a rugalmas léleknek, mint pohár víznek a pohár.

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszítek.

Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugye - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!

Testi és lelki szerelem? A költők mindenkor tudták, hogy a kettő egy, hogy a leglégiesebb szerelem se vetheti el a test szótárát, az egyetlen szótárt, mellyel a szeretők egymással és testetlen elragadtatásukkal társaloghatnak.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.

Ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek és az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne.