Teremtve van-e a világ,
Vagy örök idők óta áll?
S fog-e örökké állani,
Vagy egykor semmiségbe száll?

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek rózsája,
De vagyok a szomorúság gyászfája.

A bú egyetlen kincs, amelyet
A szerelemtől örököltem;

Kinn a kertben voltunk,
Egymás mellett űltünk,
Az úristen tudja,
Mi történt körűlünk?
Azt sem tudtam, mi van,
Ősz-e vagy kikelet?
Csak egyet tudtam, hogy
Veled vagyok, veled!

Ragyogj reám, boldogságom csillaga!
Hogy ne legyen életem bús éjszaka;
Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet,
Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

Szeret a lyány? iszom örömömben,
Nem szeret? kell inni keservemben.

Áll a hajós a parton.
S a tengeren tekint szét,
Mely koldussá tevé, mely
Elvette minden kincsét.

Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincsen rá szó, nincsen fogalom;
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítaná tőlünk őt az ég...

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könnyűi és villámai.

Kérdezd: szeretlek-e? s megmondom én, hogy
Szeretlek, mert ezt mondhatom;
De oh ne kérdezd: mennyire szeretlek?
Mert én azt magam sem tudom!
Azt tudni csak, hogy mély a tengerszem,
De milyen mély? nem tudja senki sem.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Erős, bátor, szilárd,
Akkor, hidd, hogy sem ember
Sem sors könnyen nem árt.
Légy tölgyfa, mit a fergeteg
Ki képes dönteni,
De méltóságos derekát
Meg nem görbítheti.

Szerelmes vagyok én,
Vagy tán tűzbe estem?
Nem tudom, de igaz,
Hogy ég lelkem, testem.

Örömmel s fájdalommal
Számot vetett örökre,
S ezentul ugy jár a világba`, mint
Testetlen árnyék, mint lélektelen test.

Lelked ruhája
csillagsugárból szőtt fényes palást.