Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.

De semmi kincsért s hírért a világon
El nem hagynám én szülőföldemet,
Mert szeretem, hőn szeretem, imádom
Gyalázatában is nemzetemet!

Im, szerelmem ekkép változik, de
Soha meg nem szűnik, mindig él,
S nem gyöngül, ha néha szelidebb is...
Gyakran csendes a folyó, de mély!

Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.

Tudod, mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága.

Elhull a virág, eliramlik az élet.

Menj el, karácson, menj innen sietve,

Hiszen családok ünnepnapja vagy te,

S én magam, egyes-egyedűl vagyok.

Mert mindenik tükör volt,
Ahonnan láthatám:
Hogy a földön nekem van
Legszeretőbb anyám!

Egész úton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Bele estem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.

Hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem.

Tudtam azt, hogy a világra
Csak egy nap süt melegen,
S ez a nap nem fönn az égen,
Hanem lenn a szív mélyében
Van, s e nap a szerelem.

Nem tudom, mi voltam eddig,
Ámde azt sem, mi leszek;
Tőled függ, hogy sötét árnyék
Vagy fényes sugár legyek.

A szerelem mindent pótol, s a szerelmet
Nem pótolja semmi.