Egy bakter nem vigyázhat két falura.

Amit egy nő meg akar tudni, azt kiveszi vagy sírással, vagy kéréssel, vagy édes csókkal.

A természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.

Nem a póráz teszi a kutyát hűségessé.

A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelőtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.

A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít, s ő sohasem fázott még ilyen nagyon.

Oly csúnya a halál... és az a rettenetes, hogy a többi ember élve marad.

A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.

A folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozzák őket.