A médiaközeg, ami körbevesz minket, a show-biznisz időnként elkápráztat, hogy pillekönnyű az élet, ne gyötrődj, ne szorongj, ne strapáld az agyad, az érzelmeidet, hagyd, hogy áthullámozzanak rajtad az évek, mint a nyári Balaton. De így valójában senki nem tud élni. Minden ember számára, hangsúlyozom, társadalmi helyzettől, tértől és időtől, szegénységtől és gazdagságtól függetlenül minden ember számára mélyen fontos a világhoz való viszonyulás, fontosak az emberi lét alapkérdései.

Nem hiszem, hogy a művészetnek kellene gondolkodnia a saját társadalmi jelentőségéről. Ha a művészetnek van feladata, akkor csak az, hogy magas szintű alkotásokat hozzon létre. A magas szintű alkotás pedig nem más, mint a lét autentikus megragadása. Ha ez sikerül, annak nyilván van hatása a világra. Amikor nagy művet olvasol, hallgatsz, látsz, akkor egyértelmű: e nélkül a mű nélkül immáron nem kompakt a világ.

Örökösen mozgásban vagyunk, időben és térben, kamaszokból felnőttek leszünk, fiatalokból középkorúak és így tovább, s ha nem akarjuk, hogy atomjaira essen a személyiségünk, valamiképpen a múltunkat integrálni kell a változásba, mondjuk, nem köphetünk rá úgy, mintha nem lett volna.

A tehetségnek része az az önerő, ami minden retorzió ellenére képes megmutatni magát. Ezt az ideát erősíti az a sok mostoha sorsú alkotó, aki az elemekkel is képes volt szembeszállni, hogy érvényre jusson. Ugyanakkor nem látjuk azokat, akiket elbuktattak a körülmények. Ráadásul nem a kimagasló adottságúakról kell csak beszélni, hanem az átlagosakról, akiknek szintén meg kéne kapniuk a képességeiknek megfelelő tudást. Róluk már végképp megfeledkezik a rendszer, és sajnos legtöbbször benne ragadnak a körülményeik zárványában. Ezért megvetem azt a társadalmi gondolkodást, irtózom attól az oktatáspolitikától, amelyiknek nem az az elsődleges, hogy mindenki az adottságainak legmegfelelőbb életutat kaphassa meg.

Akik a végvárakat megjárták, nem úgy sírnak, mint ki sajnál, mert temet, nem úgy, mint a lányok vagy a gyermekek, kívül nekik semmi, csak belül csorog, minden, csorog nagyon, végig, az összeszorult nyelőcsövön, bele a gyomorba, s onnét a vérerekbe, a belekbe, a sejtekbe, és minden kis pórusába a szervezetnek.

Bár dicső dolog a vitézség, a honért véghezvitt hőscselekedet, s a boldogtalanság más és más, még sincs nagyobb erő, mely egymáshoz láncolná a földlakókat, mint sorsukban való szerencsétlenségük.

Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan.

Az álom bár nem valóság, de mégiscsak a valóság italából töltekezik vagy a valóságot itatja az elkövetkező napokon.

Mindazon dolgok, melyek kimondatlan maradnak, az ereidben megbújó sátánt etetik, míg az végül olyan erőre nem kap, hogy tenmagad testét és lelkét harapja ketté.

Az önismeretnek az a célja, hogy a belsőd minden részét megismerd, s ezekkel a részekkel akár a könyörtelenségig menően tudj bánni, tehát kvázi eszköznek tekintsd a saját belső lényedet. Így mindent, ami terád jellemző, akkor és ott tudd előhozni a lehető legszikárabb és leginkább távolságtartó módon, ahol neked arra szükséged van.

Az ember örökké okot keres, holott minden csak következmény. Következménye annak, hogy él.