Jó motivációval lehet minden ellen tenni. De az igazi, állandó motivációhoz ennél több kell. Annak belül kell megszületnie, nem külső nyomásra.

A fizikai munka a testet és a jellemet is megszilárdítja. A nagyobb baj az, hogy nincsen becsülete. Nem akar senki fizikai munkát végezni. Mert nehéznek gondolják. Nehéz is. Közgazdászokból, jogászokból manapság már Dunát lehet rekeszteni, de nincs egy ember, aki tudna neked csinálni egy ajtót. Nem kérheted meg rá az akadémikus urat, hogy javítsa már meg a tévédet, mert nem tudja. Eltűntek a melósok, ez óriási probléma. Hamarosan még nagyobb lesz.

A katonaság egy hangulatos felkészítés az életre. Annyira kemény vagy agresszív csak, amennyire maga az élet lesz majd később. Csak hát kicsit töményebben, kicsit jobban egyben van az egész. Az, hogy az embernek dolgoznia kell, és ezért kevés pénzt kap. Az, hogy az embernek kúsznia és másznia kell, és az emberek üvöltöznek vele. Ez nem a katonaság. Az egész rohadt élet erről szól.

Ha volt valami jó az életemben, jött vele valami rossz is egyből. Az Úr egyenlege mindig nulla.

Ha kicsit hízol, akkor úgy tűnik, hogy ez még visszafordítható. A klasszikus: "Ezt ma még megeszem, holnaptól meg majd összekapom magam." Sokáig toljuk ki annak a határát, hogy mekkora súlyig visszafordítható a hízás. Elég rugalmas ez a határ."15 kiló, az mi? Elmegyek jövő héten párszor futni, kihagyok pár vacsorát, aztán el is van intézve a dolog." Ilyenekkel jól el is van bagatellizálva a dolog.

Megélhetési humoristaság nincsen, mert az rányomja a bélyegét magára a kedvedre, a tevékenységedre. Mindig szerelemből kell csinálni, akkor is, ha már meg is élsz belőle. Az indíttatás a lényeg. Aki híres akar lenni, meg gazdag, és ezért akar humorista lenni, az mind hoppon marad. Ez egy érzékeny dolog. Ezt tényleg nem lehet pénzért vagy népszerűségért csinálni. Ezt kizárólag tényleg csak azért lehet csinálni, ha neked jólesik, hogy röhögnek. Rengeteg felület áll rendelkezésre, hogy önjelölt sztár legyél, nem a humoristaság az.

Valahogy a kövér ember nem is tartja magát kövérnek. Az agya úgy működik, mint az óceáneffektus: télen fűt, nyáron hűt. Amikor kövér vagy, akkor vékonyabbnak hiszed magad. Mikor lefogysz, még kövérnek hiszed magad. A tested változásánál valahogy mindig később jön az öntudat. A belső kép mindig késik egy kicsit a külsőhöz képest. Óriási a torzulás a képzelt és a valós kinézetet illetően.

Amikor valaki egy sikeres fogyókúrán van túl, mindenki kérdezi tőle, mitől fogyott le ennyire. Mikor elmondod a nagyon egyszerű megoldást, az nekik nem elég, ők valami csodálatos dolgot várnak még. Rendkívül naivak tudnak ám lenni az emberek, azt sokkal könnyebben elhiszik, hogy valami bogyótól fogytál le, mint hogy elhagytad a kenyeret meg a cukrot. Hamarabb elhiszik, hogy beveszel egy zöld kapszulát és lerohad rólad negyven kiló. Ez azért van így, mert mindennek a könnyebbik végét akarjuk megfogni.

A kis kudarcokból lesznek a nagy kudarcok. Ezek a kudarcok azonban benned élnek és növekednek, mint egy Alien. És ezzel a kis szörnyeteggel nagyon gyorsan csinálni kell valamit.

Aki fogyókúrázik, az nem egyszerűen a súlyát csökkenti, hanem átáll egy egészségesebb életmódra.

Bele lehet ám nyugodni a kövérségbe. Talán ez az egyik nagy mételye. Főleg, ha van melletted valaki, aki elfogad. Vagy legalábbis látszólag elfogad, igazából soha nem tudhatod meg, ha jól csinálja.

Öt év, évi majdnem tíz kiló. Mindig benne van az emberben: "Á, innen még vissza tudom hozni." Ez a lazaság abból fakad, hogy elvileg már ismerem a módját, tudom, mit kell csinálni, ha le akarok fogyni. Aztán a farkaséhséggel már nem tudunk mit kezdeni. Éhesek vagyunk és enni akarunk, és abban a pillanatban meggyőzzük magunkat arról, hogy enni nem bűn. És ezek a kis elvesztett csaták megpecsételik az egész háború sorsát.

A fogyókúra újrakezdését folyamatosan halogatja az ember. Van egy olyan fázis, hogy ezt még le lehet farigcsálni. Aztán jönnek a különböző fázisok, mint a gyásznál. "Egy kicsit most elengedtem, de ennyi nekem még jár." Aztán látod, hogy ismét feljött pár kiló. Végül van egy holtpont, amikor már kvázi majdnem hogy megbékélsz ezzel. Hogy ez van. Valószínűleg az Úr, a világ úgy akarta, hogy én dagadt legyek. És nem fogok szenvedni egész életemben. És akkor visszajön a többi is.

Nyilvánvaló emberi sajátosság, hogy a saját nyűgünket, nyavalyánkat valaki máson verjük le. Ez nem feltétlenül szándékos. De aztán mindig megkapod a kijózanító mondatot: "Ha magaddal van bajod, ne rám legyél mérges!"

Normál esetben az ember mindig a pozitív képet sugározza magából. Mosolygunk, szép ruhába öltözünk. Ez automatikus. És amikor hajlandó vagy kimutatni valamit a szarodból, akkor azzal még közelebb engeded az embereket magadhoz.