Megfoszthatnak a jövőnktől, megkeseríthetik a jelenünket, de a múltunkhoz nem nyúlhatnak.

Azt hiszem, amikor az ember meghal, sokkal nagyobb lesz, mert mindennek része lesz.

Mért nézel hátra már?
A múltnak vége, látod,
Már a szíved összetört,
S mégis forog a föld.

Az idő és türelem felszárít minden könnyet,
ami elhomályosítaná a szemed.

Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna.

Ki nem vigasztal
meg, mikor megbántottad
az nem is szeret.

Lám, hiába ragaszkodunk foggal körömmel a magunk fájó, keserédes emlékeihez, annak az emlékéhez, aki itt hagyott minket - mi mégiscsak itt vagyunk, ebben a világban. Az élet pedig olyan, mint a dagály: először észre sem venni, hogy történik valami, aztán egy nap arra ébredünk, hogy mennyire lerombolták a hullámok a fájdalomból rakott partfalat.

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,
Az egész édes, megszokott világot.

Tudják, mi a véleményem a sírásról? Az, hogy egyeseknek igazán meg kellene tanulniuk. De ha egyszer megtanultuk, ha tudjuk, hogyan kell, akkor nincs is párja a sírásnak. Sajnálom azokat, akik nem ismerik a fortélyát, mert olyan ez, mint a fütyülés vagy a dalolás.

Minden karácsonykor megszólal a telefon,
Tudom, te hívsz, enyhítsd bánatom.

Legvégül senki,
Nevenincs leszek:
ezer szemem sír,
ezer meg nevet.

Az emberiség legősibb gyógymódja nem más, mint a gondosan megválasztott vigasztaló szavak.

A humor nem más, mint tragédia plusz idő.

Jobb felfedezni az életet és hibázni, mint biztonságban élni. Egy-egy hiba, amit elkövetünk, az ár, amit megfizetünk-egy teljes életért.

Azokkal időzöm, akik másszor voltak:
Mit az élet megvon, megadják a holtak.