Rendjén való, hogy ne legyen könnyű egy kemény világra szülni valakit. Új életet teremteni könnyű, egy régit elvenni könnyű. Rendjén való, hogy a folyamatnak legalább egy része nehéz legyen.

Azt a gyereket, aki helyett édesanyja írja a házi feladatot, jó szándékával tönkre fogja tenni. A gyerekkori mosatlan almák, a biciklizés közben szerzett horzsolások immunrendszerünket irritálják, ami a fertőzéseket legyőzve megerősödik. Orvosi diplomád, bajnoki címed mit sem érne, ha szüleid megvásárolták volna neked, hogy megkíméljenek a vizsgák, versenyek embert próbáló terhétől, ha verejtékes, kitartó tanulással, küzdelemmel nem te magad harcoltál volna meg értük.

Egy 14-15 éves gyerek számára bármiféle büntetés nevetséges, mert az ilyen korú gyermek nagyon jól tudja, hogy senki, még a saját szülei sem tudják büntetéssel meggyőzni vagy fájdalmat okozni neki. Csak beszélgetéssel és önállóságra neveléssel lehet gyors javulást elérni, soha nem a kemény büntetéssel.

Egy férfi sokra képes, de egy anyát sohasem tud helyettesíteni!

A hibáinkat mindig továbbadjuk a gyerekeinknek.

Amikor picik voltunk, mindannyiunkat hipnotizáltak a szüleink. Ez alól senki sem kivétel. Nem lehet egy gyereket bevezetni a társadalomba és az anyanyelvbe hipnózis nélkül.

A gyerekekkel töltött idő nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.

Lehet, hogy nem vagyok valami jó nevelő, de van egy szabály, amihez tartom magam: zsebórát nem javítok kalapáccsal.

Nem szégyelled magadat?
Nem pirul az orcád?
Elmész innen a fenébe,
bújj a bagoly fenekébe,
a hét meg a nyolcát!

Egy gyerek, aki mindig egyetért a szüleivel, az meg van törve. Azt akarom, hogy az én gyerekem igazi gyerek legyen. Azt akarom, hogy az én gyerekem autonóm legyen. Hogy néha ne szeressen. Akarom, mert szeretem. Szeretem, s ezért megengedem neki, hogy elfecsérelje az életét, habár természetesen küzdeni fogok azért, hogy ne pazarolja el.

Vajon a gyerekek megismerhetik-e egyáltalán a szüleiket? Úgy igazán, a legbensőbb énjüket is? Hisz valójában csak egy kis darabkát, csak egy kis részletet látnak belőlük. Nem tudhatják, hogy milyenek voltak a szüleik gyerekként, hogy miről álmodoztak tinédzser korukban. Még akkor sem, ha a szüleik meséltek nekik erről, mert ezeket a történeteket mindig befolyásolja az a tény, hogy maguk a szülők mesélik el őket a gyerekeiknek.

Ha szeretnék valamit, akkor úgy szégyenítenek meg, hogy azt hajtogatják: "Te mindig kérsz valamit, neked semmi sem elég. Egy feneketlen kút vagy." Na, hát akkor hipnotizál a mamám vagy a papám, hogy én egy feneketlen kút vagyok. És én elhiszem, hogy egy feneketlen kút vagyok. De ettől nem leszek jobb, csak megerősödik bennem a tudat, hogy én ilyen vagyok. És akkor vagy meg akarom ölni magam, vagy mindenkinek úgy mutatkozom be, hogy én egy feneketlen kút vagyok. Tehát akit megszégyenítettek, és aki szégyelli magát, az nem fog megváltozni. Mert elhiszi, hogy ő az, akinek őt mondták. És mégis, ennek ellenére, általában majdnem minden szülő, majdnem minden tanár reggeltől estig szégyeníti a gyerekeket.

Amikor egy gyermek meghal, a szülő vele együtt elveszít egy darabot saját magából.

Az anyának - bármilyen is a gondja - elsősorban az a kötelessége, hogy gyermekét ne engedje túl korán kiűzetni a gyermekség paradicsomából.

Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni.