A férfiak azt hiszik, hogy szeretetre méltó zsarnokok, pedig lehet, hogy egyszerűen csak rémisztőek.

Mindenki a telefonjával van elfoglalva. Az emberek szavakkal igyekeznek kitölteni életük ürességét.

A szép emlékek mindig előjönnek, amikor éppen szabadulni akarunk tőlük.

Ha szeretünk valakit és elveszítjük, akkor semmink sem marad.

Mindenki, még a csúfak is a szépekről álmodoznak, de soha nem juthatnak a közelükbe, mert ott vannak köztük a szépek és a még szebbek, és elállják az utat.

Ha megvalósítod mások álmait, el is veszed őket tőlük: nem lesz már miről álmodozniuk.

Túlságosan rohanunk. Túl gyorsan beszélünk. Túl gyorsan gondolkodunk, már ha gondolkodunk! Mailezünk, SMS-ezünk, és az üzeneteinket nem olvassuk el újra, nem figyelünk a helyesírásra, megfeledkezünk az udvariasságról. A dolgok értelme vész el.

A siker veszélyes, ha túl magabiztossá tesz. Ha többé már nem kételkedünk önmagunkban.

A hibáinkat mindig továbbadjuk a gyerekeinknek.

A vágyat mindig maga alá gyűri az unalom. Az unalom pedig lebírhatatlan: csak a szerelem enyhítheti. A nagybetűs szerelem, az, amiről mindannyian álmodozunk.

Mindig túl későn érkezünk, amikor valaki meghal. Mindig.

Egy nőnek szüksége van arra, hogy valakinek szüksége legyen rá.

A férfiak tudják, hogy a szavak összezavarják a lányok fejét; és mi, szerencsétlen idióták, elvesztjük az agyunkat, és besétálunk a csapdába, mert izgat, hogy mi vár ránk, és örülünk, hogy végre valaki csapdát állít nekünk.

Mindig hazudunk magunknak. Mert a szerelem nem bírja elviselni az igazságot.

Egy pillantás, egy mozdulat, egy sóhaj ér annyit, mint az alany, az állítmány és a bővítmények.