Egyetlen pillanata a magánynak, az önismeretnek, mikor legyőzted a hiúságot, többet adott neked is, az emberi világnak is, mint minden mutatvány, mellyel a világ előtt illegetted magad.

Aki súlytalan belül, azt minden ösztönszélroham elsodorhatja.

Úgy hiszem, még nem leltem meg önmagam, nem ismerem még jellemem; nagyratörésemben mindig úgy véltem, hogy a boldogság ott van, ahol én nem vagyok...

A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel mindig mások csodálatának függvénye, s mert ez a csodálat tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesítményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semmivé válhatnak.

S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.

Inkább utáljanak azért, aki vagyok, mint hogy szeressenek azért, aki nem.

A személyiség az élet folyamán fejlődik ki, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható csírafelépítményekből, és csak amit teszünk, az mutatja majd meg, kik vagyunk. Olyanok vagyunk, mint a nap, amely táplálja a föld életét, és mindenféle szépet, különöset és rosszat csalogat elő; olyanok vagyunk, mint az anyák, akik ismeretlen boldogságot és szenvedést hordoznak méhükben. Eleinte nem tudjuk, milyen építő vagy gonosz tettek, milyen sors, milyen jó vagy rossz készülődik bennünk; csak az ősz mutatja meg, mit nemzett a tavasz, és csupán este lesz világos, mit kezdett el a reggel.

Gyakran tapasztaltam, hogy bizonyos embereket neurotikussá tesz, ha beérik az élet kérdéseire kapott nem kielégítő vagy helytelen válasszal. Amire vágynak: állás, házasság, reputáció, meg külső siker és pénz, de boldogtalanok és neurotikusak maradnak akkor is, ha elérték mindazt, amire vágytak. Az ilyen emberek többnyire egyfajta szellemi nyomorúságban vergődnek. Életüknek nincs elegendő tartalma, nincs értelme. Amint sikerül szélesebb körű személyiséggé fejlődniük, megszűnik a neurózisuk is. A fejlődés gondolatának ezért kezdettől fogva nagy jelentőséget tulajdonítottam.

Embernek nem lehet születni, emberré csak válni lehet. Kemény munkával, megfeszített akarattal, a bennünk lévő jó és rossz örök harcának figyelésével. Aki akarja, vállalja a legnagyobb ellenségének, saját lényének, vagyis lényében lévő rossznak, alantasnak legyőzését, az eléri a legnagyobbat, amit a földön elérni lehet. Emberré lesz.

Fogd meg erősen a saját kezedet, adj erőt magadnak, és éreztesd zaklatott, boldogtalan és félelmektől gyötört lelkeddel, hogy van egy igazi barátja: önmagad.

Amíg ifjak vagyunk még, a világ véleménye szerint élünk, és fontosabb számunkra a másokkal, mint saját magunkkal való jó viszony. De mihelyt az öregkort elértük, már jóval kevésbé látjuk érdekesnek az idegent, és semmi sem foglalkoztat annyira, mint épp saját magunk, akit nélkülözni kell már nemsokára.

Az öntömjénezés szokott büntetése közmegvetés. Aki magának tetszik, mindenki másnál visszatetszik.

Mielőtt tökéletességre törekszünk, tudnunk kellene a hétköznapi ember életét élni anélkül, hogy engednénk megnyomorodni a bennünk rejlő lényeget. Aki e szerény keretek közt kiteljesedett, s úgy véli, elegendő energiája van még, ám kezdje el pályafutását, mint szent. Én sosem éreztem magam arra hivatva, hogy segítsem ebben.

Befelé nézzen! A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak.

Nincs annál megdöbbentőbb élmény, mikor valaki olyan helyre tér vissza, amit valaha nagyon jól ismert, és rájön, hogy a hely semmit, ő maga viszont rengeteget változott.