Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

Mindig egyedül vagyok. A többi önáltatás.

Ha senki nem vesz észre, akkor vajon létezel-e egyáltalán?

Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája.

Az egyedüllét nem feltétlenül jelent magányt. Az ember tömegben is lehet magányos.

Bizonyos emberek falakat emelnek maguk köré, s alig várják, hogy valaki ledöntse ezeket a falakat, s ha ez nem történik meg, örökre ismeretlenek maradnak.

Az egyedüllét átmeneti állapot. Megszületni se tudtál volna egyedül. És élni sem tudsz sokáig mások nélkül, és mások sem nélküled. Csak tévedésből gondolják. Végül mindenki összeroppan az önzés, a mohóság és az elidegenedés jégsziklájába fagyva.

Az embernek önmaga a legjobb társasága.

Miért kell az embernek ilyen magányosnak lennie? Mi végre mindez? Emberek milliói élnek ezen a világon, mind sóvárognak valami után, másoktól várják, hogy kielégítsék őket, mégis elszigetelik magukat. Miért? Csupán azért jött létre a föld, hogy az emberi magányt táplálja?

Az ember család nélkül egyszál egyedül van a világban, és a hidegtől reszketve áll.

A megkeseredett ember mindig magányos. Amikor egy hegyben vagy tengerben gyönyörködik, a magánya díszleteiben gyönyörködik. Mindig egyedül áll a díszletei között. Mindegy, hányan és kik veszik körül, ők is csak díszletek maradnak. Aki megkeseredett, annak még a szerelme, férje, anyja, apja vagy a gyermekei is csak díszletek. Árnyak, szörnyetegek, akikkel egyedül küzd. Akik pont azzal a dühvel rontanak rá, amit ő érez. A megkeseredett embernek minden sérelme, dühe, bosszúvágya jogos, és minden fájdalom számonkérése, amit ő okoz, jogtalan. Nem elfordulnak tőle, hanem olyan igazságban él, amelyben helye csak neki van.

Az nem normális, ha az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap.

A csend függővé tett. És egy idő után elviselhetetlenné vált a gondolat, hogy másvalaki is lehet a házban, hogy megzavarhatja a némaság falát, amellyel körülvettem magam.

Azt hittem, tudom, mi a magány, mielőtt rám talált volna. De hát fogalmam sem volt róla. Az ember nem tudhatja, milyen az igazi magány, míg nem tapasztalta meg az ellentétét.

Mindig nehéz teljes odaadással figyelni, akár gyerekekkel, akár barátokkal, akár saját magunkkal beszélgetünk. No de nem vágyunk-e mindannyian a dicséretnél jobban a figyelemre - hogy érezzük: velünk is foglalkozik valaki?