Nincs bennem semmi különös, ezzel magam is tisztában vagyok. Hétköznapi életet élő átlagember vagyok, hétköznapi gondolatokkal. Nem emeltek emlékművet a tiszteletemre, és a nevem is hamarosan feledésbe merül. De szívvel-lélekkel szerettem valakit - és ez mindig is tökéletesen kielégített.

Mint két gálya éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én!
Épp csak összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már -
mondd, miért sápadt így el bennünk a fény?

Szívünkben érzés meg erő, de van, mit meg nem old,
erős a hit bennünk, látod, de minket fel nem old.
Vártunk tán csodát, ám de már nincs miért -
közös út, ha volt is egykor, véget ért.

Fából szeget csak szeg tud kifeszíteni: első szerelmet új hadd űzzön ki!

Volt egy Kapu, de kulcsa elveszett;
volt egy Fátyol, nem tépte szét kezed;
ma még miénk a hír s holnapra már
kiejt rostáján az Emlékezet!

Nem kérhetem a telet, hogy meghagyjon egy rózsabokrot,
Nem kérhetek egy szilfát, hogy körtét teremjen,
Nem kérhetem az örökkévalót egy halandótól,
És ezer gyöngyöt csináljon, mielőtt mocskos lesz.
Ó, szerelmem, nagyon fáj,
Hogy többé már nem hiszel az ígéreteimnek.

A szerelem minden pillanatában benne van az elmúlás.

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még.

Kisasszonyok, ne sírjatok!
A férfi mind kalandor,
Fél lába itt, fél lába ott,
Csak gondtalan csatangol.
Ne sírj, leány,
A férfiért,
Légy hetyke, fürge, pörge,
Csak vállat vonj, ha bánat ért -
Hej, táncra, körbe-körbe!

Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.

Semmit sem tehetünk.
Egy napon majd
elmúlik a szerelem.
Hívás nélkül jön,
kérés nélkül megy.
Nem tehetünk semmit sem.

Mégis hiányozna? Nem hinném. Ha eszembe jut, csak legyintek magamban.

Nem szerettem
Soha Náladnál senkit busongóbban,
Vágyóbban és ismerőbben,
Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,
Ahogy vagy és aki vagy.

Ha valaki elment, ne hívd többé vissza,
A megsárgult emlék nem lesz többé tiszta.
Ha valaki elment, és el tudott menni,
Nehezen akarva, de el kell feledni.

Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk.