Mint sólyom, úgy
szállok majd más táj felé,
ha béklyóz a kényszerűség!

Angyal szerint áldás, ördög szerint nem,
az ember nyelvén ez szerelem.

Én úgy érzem, van rá esély, mert a szépség csakis máz.
Bár a külcsín s nem az érték, mit egy nőnél elsőként látsz.
De ha átragyog a lélek, nincs több hibás arcvonás.
Aki hű, az hamar szép lesz, és egy férfinak mért kéne más?!

Nem sírok én, mire volna jó a sírás?
Hálásan őrzöm majd mindazt, mi volt.
A szívemben így megmarad minden szép emlék.

De a sorsunk úgy van írva, néked jönni kell,
nékem meg várni rád.

Vágyom rá, hogy szabad lehessek,
érzem, hogy láncok ezre béklyóz.
Volnék egy égi szent, vagy tán egy gonosztevő,
de csak egy lidércalak vagyok,
csak egy szörnyeteg, ki azt rombolja szét mindig, mit szeret és félt.

Vágyunk erősebb, ha feltámad, még nálunk is,
Bárkit legyőzhet, oly könnyen győzött rajtunk is.

Van, ki büszke rá, hogy ember,

másnak pénz és hírnév kell.

Kit a művészet és a tudás vonz,

mást a kaland, hogy hős legyen.

Míg szeretsz, azt érzed,
Szemed titkot mesél.
Ő, csak ő érti ezt,
Csak ő, kit szeretsz,
És nem kell, hogy szólj.
A szíved mesél
Arról, mi bent él,
Szeretsz, s a szíved szól.

Ha megért egy barát, az felér most bármivel.

Útvesztő minden út, minden csak visszajut,
nincs nappal, hogyha éjjel nem jön.
Nézd az árnyakat, sors drótján ránganak,
mily büszkén, mégis mily esendőn!

Az szeret, aki az utadba nem áll,
Az szeret, aki tudja, ha menni muszáj,
Az szeret, aki majd elenged téged,
Az szeret, aki könnyezve ért meg.

Egy társ kell, egy barát, ki megvéd, ki átölel,
ki megért, és segít, ha vigasz vagy tréfa kell,
de hagyja, hogy éljek,
szabadon, mint a lélek,
mert így vagyok csak én.

Mint két gálya éjnek tengerén,
de a célunk már más, arra mész te, s erre én!
Épp csak összesodort az ár,
de a sors az elválaszt már -
mondd, miért sápadt így el bennünk a fény?

Szívünkben érzés meg erő, de van, mit meg nem old,
erős a hit bennünk, látod, de minket fel nem old.
Vártunk tán csodát, ám de már nincs miért -
közös út, ha volt is egykor, véget ért.