A háború nem valami gyors, hősi támadás, hanem hihetetlenül bonyolult, lassú ügy.

A diktatúra is háború, csak ott egy kormány visel hadat az alattvalói ellen.

Egy háborús övezetben élni és dolgozni olyan, mint az ismert fürdő, ahol folyamatosan eresztik a medencébe a forró vizet. Egy idő után a víz annyira forró, hogy nincs az a pénz, amiért belelépnél. Csakhogy már benne ülsz.

A hőssel könnyű azonosulni, mert róla tudni lehet, kicsoda, miről álmodik és mitől fél. A főgonosz egyszerűen gonosz, és kész, róla csak azt tudjuk meg, hogy rosszra vágyik, hatalomra, bosszúra, pénzre éhes. De hogy miért... A főgonosz akadály, amelyet le kell győzni, vagyis igazi happy end, amikor a végén a hős leszámol a rosszal. Mert a főgonosznak nincsenek indítékai, álmai vagy kétségei, voltaképp nem is ember...

Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse.

Egy katonának soha nem lenne szabad látnia azoknak az embereknek a holttestét, akiket megölnek a csatában.

A törvény legyőzi a forradalmat. De a törvénytelenségből forradalom lesz.

A legaljasabb
béke is jobbra való
Szent Háborúknál.

Háború idején az első áldozat mindig az igazság.

A vadászat többek szemében a férfiasság, az erő, a hatalom szimbóluma is. A vadászok azt tartják, hogy a vadászaton ismerszik meg, ki milyen ember valójában.

Mai napig bennem él a kép, amint egy alig 10 éves kisfiú, akinek jobb lába hiányzott, vonszolja maga után halott édesanyját, de azt sem tudom elfelejteni, amint húscafatokat mosok le az arcomról, amik az alig száz méterre tőlem levő embercsoportba belecsapódó bomba eredményeként kerültek rám. Talán fel sem fogtam akkoriban, hogy mi is történik velem igazából. Néztem a vérben kúszó gyerekeket, néztem a rémült arccal rohanó anyákat, akik halott csecsemőket szorítanak mellkasukhoz, és néztem Azazit, amint könnyes szemmel, verítékben úszó karokkal próbálja meg amputálni egy alig 6 éves kislány lábát. Ez lenne a világ? – tettem fel magamban a kérdést.

Semmi sem okoz nagyobb fájdalmat az ellenségnek, mint a saját eszközei.

Ha valami oly diadalmasan logikátlan, oly szépségesen értelmetlen, mint egy hadsereg, nem tűrhet egyetlen kérdést sem, amely gyengíthetné.

Jobb szeretnék egy német zászlóaljat magam előtt, mint egy franciát a hátam mögött.

Vér, halál, szenvedés, világ nyomorúsága, ez a háború.