Nem szégyelled magadat?
Nem pirul az orcád?
Elmész innen a fenébe,
bújj a bagoly fenekébe,
a hét meg a nyolcát!

Sárkány leszek, tűzokádó,
nem kell nekem avokádó.
Én királylányt reggelizek,
nem is egyet, hanem tizet!

A gyerekeket minden életkorban az hajtja, hogy kiderítsék, mivel lehetnek sikeresek kortársaik között, és ezeknek a stratégiáknak sokkal nagyobb elsőbbséget tulajdonítanak, mint bárminek, amit a szülők próbálnak rájuk sózni. A belefáradt szülők tudják, hogy nem versenyezhetnek gyermekük társaival, és ezért jogosan ragaszkodnak ahhoz, hogy gyermekük a lehető legjobb környéken nőjön fel.

A gyerek nem tudja, hogy ki ő; csupán azt tudja, hogy mások mit gondolnak róla.

Gyermek ha ébred elhagyottan,
S tekintete sötét zugba mered,
Azt látja épp, amit nem láthat ottan,
Szeretve hívó két szelid szemet.

A gyermekszülés a legnagyobb szerencsejáték.

Fiatal éveid a legizgalmasabb és legkalandosabb éveid lehetnek. Becsülj meg hát minden pillanatot!

A felnőttek mindent előre tudnak. Azt is, hogy leesem onnan, azt is, hogy összetöröm, azt is, hogy felgyújtom, azt is, hogy kiöntöm, azt is, hogy megfázom, azt is, hogy tönkreteszem, és azt is, hogy nem lesz ennek jó vége. Csak azt nem értem, hogy akkor miért mérgesek, amikor a végén igazuk lesz.

Az, ami a szülők és a gyerekek közt történik, a vádak, amelyek elhangzanak, a tétova bocsánatkérések, azokat nem értheti senki más.

Mindennek megvan a maga ideje: ha felnőttként hadakozunk, nem megfelelő dolgot teszünk, nem megfelelő időben. A gyerekkor az az időszak, amikor ki kell élnünk és örökre nyugalomba kell küldenünk ezt az ősi örökséget, és akkor is csak jelképes cselekedetek segítségével.

A gyerekeknek kell egy szemernyi mellőzés, ahogy egy csipetnyi unalom is. A mellőzéstől jön rá az ember a saját jelentéktelenségére, az unalom pedig sokszor elgondolkodásra, fürkészésre, felfedezésre késztet.

Mi felnőttek sosem emlékszünk a gyermekkorunkra. Csak azt hisszük, hogy emlékszünk rá, és ez még veszélyesebb. A színek élénkebbek, az ég magasabbnak látszik. A gyerekek folyamatosan egyik megdöbbenésből a másikba esnek. Annyira friss és erős benyomások érik őket, hogy az már-már ijesztő.

A gyerekeket az izgatja leginkább, amit el akarnak titkolni előlük.

A félelmek... csak halvány utánzatai annak a rettegésnek, amellyel minden gyermek szembekerül a sötétben, a kiságyban - nincs olyan, akinek elmondhatnák, és aki tökéletesen megértené, mi a baj, ilyen csak egy másik gyerek lehet. A gyermek számára nincs az a csoportterápia, pszichológus vagy pszichiáter, amely és akik segítenének megbirkózni az ágy alatt lappangó, vagy éjjelente a pincében bujkáló valamivel, ami ott sandít, motoz és fenyeget, ahova már éppen nem látni. Minden egyes éjszaka ugyanennek a magányos küzdelemnek a színtere; az egyetlen gyógymód a képzelet begyöpösödése - ami a felnőtté válással jön el.

Ha visszatekintek a gyermekkoromra, sajnos, azt kell látnom, hogy nagyon undok kisgyerek voltam. Igen nagyra tartom a szüleimet, hogy ennek ellenére hagytak felnőni. Oly egyszerű lett volna valamit a fejemre ejteni az ablakból. Biztosan százszor is érezték a kísértést, de valami visszatartotta őket. Bizony, nagy kártevő voltam a ház körül.