A csecsemők csecsemők. Az, hogy fiúk vagy lányok-e, számukra egyre megy, és nekünk sem kell, hogy ez problémát jelentsen. A csecsemők szeretik, ha dajkálják őket, ha játszanak velük, ha csiklandozzák őket, és szeretnek gügyögni is; fel akarják fedezni a világot, és azt akarják, hogy dobálják őket.

A gyermekben jelen lévő szenvedélyt a szülők, tanárok vagy más mentorok részéről tanúsított ugyanakkora befektetéssel kell összhangba hozni.

Az az ember, a kinek gyermekei vannak, ha igazán szereti őket, nem független, erős férfi többé: gyermekeinek nyomoruságos rabja.

A gyerekek természetes módon tudnak a flow állapotába kerülni. Azért tanulnak gyorsan, mert izgalmasnak találják a tanulást. Egy csecsemőnek nem kell fizetni, hogy megtanuljon beszélni vagy járni, természetes késztetés él benne, hogy tökéletesítse a tudását. Amikor azonban bezárjuk őket az iskolába, ahol ülniük és hallgatniuk kell, az nem természetes számukra. Mindez a felnőtt-világ félreértése arról, hogyan tanulunk.

Egy gyerek világa többnyire nagyon távol esik a felnőttek mozgalmas életétől. Csak amikor megöregszenek, akkor fordul elő újra, hogy egy hullámhosszra kerülnek a gyerekekkel.

Ki mondhatná meg, mi foglalkoztatja a gyerekeket, amikor még ilyen kicsik? Az ő világukban az állatok és a tárgyak is beszélnek. A felnőttek számára ez már hallótávolságon kívül van.

Tudod, mi nagyon érdekes? Hát hogy a gyerekmesék zömmel szörnyen ijesztőek. A Grimm-mesék mind! Gondolkodtál már azon, hogy vajon miért? Szerintem azért, hogy a gyerekek tanuljanak meg félni a rossztól, hogy mire felnőttek lesznek, el tudjanak vele bánni...

Szépen cseng, hogy az ember másokért él, másokért tesz, de amikor tényleg ott a gyerek, akkor kapnak értelmet ezek a szavak.

Nem adhat nekünk drágább ajándékot a sors, mint azt a kincset, amely hus a mi husunkból, vér a mi vérünkből; aki megmutatja nekünk: mi hát a mi küzdelmünk célja és jutalma? Semmi, semmi más, mint hogy az ő édes kacagását halljuk, növekvését lássuk, fölcseperedésével szerető fészkünkből szárnyra bocsássuk...

Még senki nem fedezte fel, hogy milyen mély együttérzés, kedvesség és nagylelkűség rejtőzik egy gyerek lelkében. A helyes nevelés legfőbb feladata, hogy feltárja e kincseket.

Akkor lesz igazi a gyerekirodalom, ha azt tehetséges emberek írják. Az, hogy különböző stílusok léteznek, technikai újdonságokkal megtűzdelt szövegek, az érdekesnek érdekes, de a lényegen nem változtat. A lényeg mindig az, hogy jól kell írni. Ehhez most rögtön hozzá kell tennem, hogy úgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak egy kicsit jobban. Mégpedig azért, mert a gyerekek érzékenyebb közönség, az irodalom szinte szó szerint épül be a fejükbe, a lelkükbe, az életükbe.

Ki látja nőni gyermekét a jelen pillanatban? Senki. Az idegenek mondják: "Mennyire megnőtt!" Az anya vagy az apa azonban nem látta nőni gyermekét. A gyermek az időben lett. És minden pillanatban az volt, aminek lennie kellett.

A nő gyermekét értelmessé, bölcscsé szeretné tenni, e törekvésében saját eszmeköre tágul, s ez önképzés nem ritkán a nőnek lelkét oly józanná és szilárddá képezi, mint a gladiátort a küzdelem.

A gyerekek már csak ilyenek. Az egyik pillanatban olyan elbűvölők, hogy az ember elérzékenyül, és szinte beleszédül a nagy szeretetbe, a másik pillanatban már süteményért nyafognak vagy épp a popsijukat kell kitörölni.

Szép idő a gyermekkor. Ha az ember egyebet sem ismert meg a folytonos nyomorúságnál, ínségnél, megaláztatásnál, mégis szereti szépnek, jónak, boldognak mondani.