Az ember már-már belenyugszik, hogy tehát mindennek vége. S egyszerre ujra rámosolyog a sugaras élet.
Nem adhat nekünk drágább ajándékot a sors, mint azt a kincset, amely hus a mi husunkból, vér a mi vérünkből; aki megmutatja nekünk: mi hát a mi küzdelmünk célja és jutalma? Semmi, semmi más, mint hogy az ő édes kacagását halljuk, növekvését lássuk, fölcseperedésével szerető fészkünkből szárnyra bocsássuk...
Gyülölsz? Megvetsz? Elmész, hogy elsirasd az ideálodat? Megsirathatsz, de el nem temethetsz, - mert örökké élni fogok a szivedben. Mert te azok közé az asszonyok közé tartozol, akik ha valakit megszeretnek: szeretik azt minden poklon keresztül. Akiknek lelkében egyetlen szenvedély gyullad föl s azt ki nem irthatja onnan még a szerelmük tárgya maga sem. Szeretik azt dicsőségében, szeretik azt rongyaiban; sőt szeretnék még gyalázatában is. Szeretik, ha hős; szeretik, ha koldus; szeretik, ha beteg; szeretik, ha bünös.
Semmiféle zászlót nem követ oly fanatikusan elszánt hadsereg, mint a nyomoruság rongyát.
Amit a nő, a tisztességes nő megérteni soha sem tud, hogyan tudjátok ti férfiak a szerelemben csak a testet akarni - a lélek nélkül? Holott mi, ha szeretünk, az egész lelkünkkel szeretünk, - s ugy tudjuk gyülölni, megvetni azt, aki nem akarja, csak a testet...