Amikor az ember fiatal, nagyon tudja, mit akar, mit nem, mert csak saját magára koncentrál, ahogy egy kamasznak kell. Aztán eljön egy pont, mikor kinyílik körülötted a világ, és rájössz, hogy ahány ember, annyiféle, és mindegyik másról szól.
Szépen cseng, hogy az ember másokért él, másokért tesz, de amikor tényleg ott a gyerek, akkor kapnak értelmet ezek a szavak.
Csodálatos dolog másokért élni. Nyugalmat ad, belső békét.
Csak az érdekel, hogy a gyerekeim mit gondolnak rólam. Hogy mennyire vagyok jó anyukájuk. Mert mi más számít az életben?
Sok tetkóm van. Példámat kevés színésznő követi, pedig nincs abban semmi különös. Aki a fél életét másik bőrébe bújva tölti, miért ne akarná megjelölni a sajátját?
Különbözni jó. Szóval ne akarj megfelelni. Ne ülj csendben, és ne akarj más lenni, mint ami vagy. Ha valaki azt mondja neked, hogy más vagy, mosolyogj emelt fővel, és légy büszke.
Ha többet gondolok a halálra, mint a többi ember, ez valószínűleg azért van, mert jobban szeretem az életet, mint ők.
Éjszakánként azon gondolkodom, hogy milyen csodálatos dolog az örökbefogadás. Az ember elutazik valahová, és családra lel.
Néha az ember elsiklik dolgok felett, vagy nem vesz róluk tudomást, pedig valahol mélyen tudja, hogy valami nincs rendben.
Egész életemben csak kifelé bámultam az ablakon... és abban reménykedtem, hogy van odakint valaki vagy valami, amibe belekapaszkodhatok, és végre boldog lehetek.
A tetoválás egy életre szóló emlékeztető, a nagy felismerések vagy a fontos elhatározások maradandó nyoma.
Borzalmas, hogy amint az ember férjhez megy, azonnal el is veszíti saját identitását. Hirtelen egyszer csak valakinek a felesége vagy, szóval a másik fele, és az egész egy kicsit olyan, mintha elveszítetted volna önmagadat.
Mindannyiunkban van valami, ami arra késztet bennünket, hogy nyissunk a másik felé, hogy párbeszédet folytassunk egymással, hogy feltárjuk az érzéseinket és legbelső érzelmeinket, abban a reményben, hogy lesz valaki, aki megért bennünket és válaszokat ad a kérdéseinkre. A legjobb módszer az, ha megmutatjuk magunkat, így reménykedhetünk valamiféle visszajelzésben.
Sohasem féltem a haláltól. A halál valami olyasmi, amit mindig is próbáltam megérteni.
A szükségszerűen elkövetkező vég egyszersmind megnyugtató is. Az a gondolat, hogy holnap meghalok, szabaddá tesz ma. Ezért aztán nagykanállal eszem az életet.