Az öröm teszi az életet élni érdemessé.

Ha távozóban egy más bolygón megkérdenék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám. Nem azt, amelynek a végén egy vizsga áll, hanem amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy új nyelvbe, az azon át megközelíthető világba, egy új tudományágba, munkakörbe.

A túlzott bánat nevet. A túlzott öröm sír.

Örömre kell berendezkedni. Nem szabad félni a teljes örömtől. Ahogy Nietzsche mondja: "Mély a fájdalom, de az öröm még mélyebb. Az öröm öröklétet kíván, mély, mély örökkévalóságot!"

Hogy a világ szép?... Dehogyis, hazugság!... Minden szépség a szívünkből jön, amíg ez a szív örülni tud. Abban a pillanatban, mikor az öröm elröpül, a föld már csak puszta temető.

Az élet része a nevetés, a komolyság a halál jellemzője. Az élő emberek mindig játékosak, soha nem komolyak.

A nagyon nagy öröm, ami olyan nagy, hogy az már felfoghatatlan - amikor elérkezik az ideje, kiszabadít mindenféle sötétséget, mindenféle kínokat és félelmeket.

Semmilyen öröm nem lehet tartós. Mind mulandó. "Ez is el fog múlni"; ez igaz mindenre, élő univerzumunkban.

A legigazibb örömök mégiscsak azok, amelyeket nem lehet pénzen megszerezni.

Fájdalom nélkül örömben sem lehet részed.

Élvezd minden pillanat örömét, hogy később meg ne bánd, és ne érezd úgy, hogy elfecsérelted az ifjúságodat.

A szenvedés, ha együtt fogadják, ha együtt viselik, akkor öröm.

A borús, visszafogott komolyságban nem sok öröm rejlik. Amikor a régiek közül néhányan úgy állították be, hogy az erény gyakorlása zord és lehangoló életvitelt kíván, ezzel hajlamosak voltak azt sugallni, hogy minden öröm abból származik, ha valaki gonosz; mi sem áll távolabb a tényektől. Az öröm és az élvezet nem az erkölcstelenségből fakad. Épp ellenkezőleg. Az öröm és az élvezet csak a becsületes szívekben kel életre. Az erkölcstelen emberek hihetetlenül tragikus, szenvedéssel és fájdalommal teli életet élnek. Az emberi erényeknek kevés közük van a búskomorsághoz. Ezek jelentik az élet napos oldalát.

Aki a világ minden dolgával és eseményével a neki okozott örömnek vagy fájdalomnak adja át magát, az önmagát becsüli túl. Mert a saját öröme és saját fájdalma révén semmit sem tud meg a dologról, csakis önmagáról tud meg valamit.

Az öröm sosem olyan erős és mély, mint amilyen a fájdalom tud lenni.