Egy nap mindannyian rájövünk, hogy nem maradunk örökké gyerekek, és felnövünk. Te csak kicsivel később jutottál el ebbe a pillanatba, mint a legtöbben.

Csak arra várnak, hogy elpatkoljak. Márpedig én egyelőre nem óhajtok meghalni... nem vagyok hajlandó csak azért kimúlni ebből a világból, hogy örömet szerezzek nekik! Sokkal erősebb vagyok én.

Olyan lesz az öregségünk, ahogyan élünk. Lehet, hogy úgy végezzük, mint egy kihalt város, de az is lehet, hogy olyanok leszünk, mint egy hatalmas fa - amely jelentőségteljes marad még akkor is, ha már nem tud megállni a lábán.

Míg gyerekek vagyunk, úgy hisszük, hogy ha felnövünk, nem leszünk többé sebezhetőek. De felnőni annyit tesz, hogy elfogadjuk a sebezhetőséget. Az élet maga a sebezhetőség.

Az, hogy az ember már sokat élt, nem jelenti, hogy sok van még neki hátra.

Mi már nem vagyunk ifjúság. Nem akarjuk többé megostromolni a világot. Menekülők vagyunk. Menekülünk önmagunk elől. Az életünk elől. Tizennyolc esztendősek voltunk, s kezdtük szeretni a világot és az életet; és lövöldöznünk kellett rá.

Az öregség: zsarnok, aki a halálbüntetés terhe mellett tilt el bennünket a fiatalság minden örömétől.

Egy napon majd te is rájössz, milyen az, amikor egy öreget minden ereje elhágy... Nem foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba a korba jutottam, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő. Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan ügyeit.

Akármelyik kretén tudja élvezni az életet tíz- vagy húszéves korában, de amikor valaki százéves, és moccanni sem tud, akkor oda ész kell.

Az idő az ifjúság körmönfont tolvaja.

Akár utazik, akár kandallója s felesége szoknyája mellett marad, előbb-utóbb elkövetkezik az a kor, amikor az élet már nem egyéb megrögzött szokásoknál, amelynek az ember egy általa kiválasztott környezetben hódol. Ilyenkor csak egy boldogság marad számunkra: ha kifejthetjük azokat a képességeinket, amelyeket a való életben hasznosítani tudunk. E két módszeren kívül minden más hamis.

Mint hó a földről, olvadunk.
Föld vagyunk csak, mit otthagyunk.

Idős korban az emlékeknek olyan értékük van, mint fiatal korban az álmoknak.

Noha tudjuk, hogy csak illúzió, makacsul áltatjuk magunkat, hogy miközben idősebbek leszünk, a korral mi is változunk. Abban reménykedünk, hogy újabb és újabb élmények érnek majd minket, de valójában rettegünk, mert az egyetlen igazi élmény, ami még várhat ránk, az a halál. Abból pedig, köszönjük, de amíg lehet, nem kérünk.

Együtt akartunk megöregedni, Dolores. Gyerekeket akartunk. Öreg fák árnyékában szerettünk volna sétálni. Végig akartam nézni, ahogyan vonalakat karcol a bőrödre az idő, és tudni akartam, melyik mikor került oda. Együtt akartunk meghalni.