Egyáltalán nem fárasztó, ha felismernek. Az a fárasztó, ha egyedül érzem magam a tömegben.

Én mindig egyedül voltam, még akkor is, ha körülvettek az emberek. És annyira untam, hogy folyton körbevesznek az emberek, de mindig körbevettek, még akkor is, amikor egyedül voltam.

Van, hogy egész napok telnek el mindennemű társas érintkezés nélkül, anélkül, hogy bárkivel is szót váltanék. Néha már arra gondolok, hogy talán láthatatlan vagyok.

Készen állok arra, hogy elbeszélgessek bármiről, bárkivel. Bearanyozná a napomat, ha valaki a szemembe nézne, ha valakihez szólhatnék. De mindenkinek sok a dolga, így aztán láthatatlannak érzem magam, és a láthatatlanságnak, ellentétben azzal, amit korábban hittem róla, köze nincs a könnyedséghez, a szabadsághoz. Sőt, éppen ellenkezőleg: elnehezülök tőle. Így aztán csak vonszolom magam ide-oda, és közben próbálom bebeszélni magamnak, hogy nem is vagyok elnehezült, láthatatlan, értéktelen, és nem is unatkozom.

Rettenetes dolog lehet, ha valaki magányosnak érzi magát annak a társaságában, akit szeret.

Egy szürke irodaházban sem annyira nyomasztó és ordító a magány, mint amilyen egyeseknek egy vidám nyaralóhelyen lehet.

Bárcsak felkelne a földről az árnyékom, és mellettem sétálna.

A magány olyan, mint egy
Árva harmatcsepp egy levélen.
A kis szél is rezgeti,
A levelet meglibbenti,
Egyensúlyát, ó, elveszti,
A földön porrá zúzódik.

Néhanapján még a királyokat is legyűri a magány.

A magányban mindenre szert tehetünk, csak jellemre nem.

Az borzalmas, ha New Yorkban késő éjjel felvihog valaki az utcán. Mérföldekre elhallatszik. És magányos és nyomott lesz tőle az ember.

Ha ajándékot kapok valakitől, szinte mindig az a vége, hogy elszomorodok tőle.

A legtöbb ember, akár házas, akár nem, a lelkében egyedül van. Senkijük nincs, akivel minden érzésüket és minden gondolatukat megoszthatnák, és pontosan ez az, amit én is a legjobban hiányolok.

Amit akkor keresünk, amikor szomorúak vagyunk, az valójában nem más, mint a Boldogság, s bár annyi sok mindent nélkülözöl, mert nincs senkid, akivel beszélgethetnél, mégis, a benned lévő Boldogság, ha egyszer rátaláltál, soha nem vész el. És most nem a földi dolgokra gondolok, hanem kizárólag a lelkiekre. Hiszem, ha egyszer megtaláltad a Boldogságot önmagadban, akkor sokáig láthatatlan maradhat ugyan, de elveszni mégsem vész el soha!

A mélység útja mindig magányos - a tengerjáró nagy hajók is csak partközelben állnak egymás mellett.