Szeretem a ködöt, mert csend van benne, mint egy idegen országban, melynek lakója a magány, királya pedig az álom.

Ki hagyta rám telepedni a magányt
Engedte hogy kikészítsen és időmet rabolja
Hogy mozoghat ilyen otthonosan nálam
Komisz undok magány
Szürke hártyát von a tapétákra
S a halál gondolatát tömködi a magába záruló csöndbe
Hangokkal füstölöm ki onnan
De mihelyt elhalnak a lépések a lépcsőházban
Újra a hall szőnyegén hever vigyorog
Mint egy elfeledett ruhadarab ami senkinek nem kell.

Ott a legmélyebb a csönd, ahol azelőtt rendszeresen csörgött a telefon.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Nem akarom magam úgy érezni, mint egy eltévedt luftballon a levegőben, amelyiknek senki se fogja a madzagját.

Süket csend van, amit már alig lehet elviselni, mert azt jelenti, hogy az ember egymaga van, tökegymaga, a csendbe nem lehet belefogódzni.

A magány azért feloldhatatlan, mert nem fizikai természetű, továbbá azért feloldhatatlan, mert a szeretett személy mellett érzi meg a leginkább a szerelmes. És végül azért feloldhatatlan, mert az agyában érzi az ember, minden terepek legmagányosabbikában.

Korunk népbetegsége a magány,
néhányan bele is halnak.

Lemondtam minden világi boldogságról - de azért fáj, hogy ennyire egyedül állok a világban!

Vannak rosszabb dolgok is
mint a magány
de évtizedek szükségesek
hogy erre rájöjjünk.

Az egyedüllét vitatható magány. Például nem lehet magányos az égi utazó, ki a legnagyobb egyedüllétet valósította meg, hiszen jól tudja, sokan féltik idelent, s nem csak a nagy üresség veszi körül, hanem a nagy érdeklődés is. Viszont bárki magányos lehet egy báli társaságban, egy sokadalomban is, ha jelenléte senkit sem érdekel, ha még csöndes távozását sem veszi észre senki. Sőt, ilyen helyzetekben lehet az ember a legkeserűbb magányosságban, mely maga a fölöslegesség.

Gyermek ha ébred elhagyottan,
S tekintete sötét zugba mered,
Azt látja épp, amit nem láthat ottan,
Szeretve hívó két szelid szemet.

Üvegkalitka fala húzódik köztem és a világ többi része között.

Ez a baj, ha az ember sziget; elfelejti, hogy a partjain túl is van valami.

A szenvedés vagy az igazságtalanság egy bizonyos fokán túl senki nem tehet a másikért semmit, mert a fájdalom magányos.