A háborús történetek elmesélésének egyik leghatásosabb módja az, hogy nem meséljük el. A civilek ilyenkor kénytelenek mindenféle hőstetteket elképzelni.

Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája.

Az égen minden csillag kivirágzik egy éjen, ha titkukra lesel álomszemeddel. A föld hínáros. Föléje lebbenj!

Ha valaki el akarja mesélni a történetemet, arra fogom kérni, hogy kezdje úgy, ahogyan a tündérmeséket szokás kezdi:
Volt egyszer...

Húsból és csontból felépülő birodalmunk határain belül határtalan őserdőt találunk, amelyet napfényes tisztások törnek át. A nyílt tisztásokon pedig vidámparkok, állatkertek, cirkuszi sátrak, könyvtárak, múzeumok és színházak várnak, újabb és újabb vidékek tárulnak fel, különösebbek még a Mars tájainál is.

A gondolat a tér szárnyaló madara, amely a szó kalitkájába zárva kitárhatja ugyan szárnyait, de repülni nem tud.

Különös, a kölyökkor elveszett, megfakult, letörölt hímpora utáni vágy váltotta ki a legfájóbb nosztalgiámat. Hiszen az tesz mindent olyan ragyogóvá, édessé, kívánatossá, az tartja távol a vaskalap józanságot, köznapiságot, unalmat. Az teszi velünk a varázslatot: míg velünk van, úgy tudjuk, a meséből származunk, álomi szabadon. Csodát tenni és érteni egyaránt képesek vagyunk.

Azt hiszem, kezdem érteni a vámpírizmusról terjengő legendák logikáját: ha valakit vámpír mar meg, maga is azzá lesz. Ha valaki átéli a borzalmak netovábbját, a rettegéstől maga is megtébolyodhat. Elszabadul benne valami, s vagy szót kér idővel, hogy pusztítson, vagy rejtve marad. A métely bejutott, az elmébe fúródott.

A lelked nehéz, az életed is nehéz, de fölfedezed, hogy szárnyaid vannak! Lassan megrebbented őket, elkezded mozgatni, egyre gyorsabban, és merészebben mozgatni - és fölszállsz! És elhagyod a földet, mocsarat, és minden bánatot, gondot, nehézséget. És szállsz! Repülsz! Tiéd a kék ég. És a csillagos ég. A végtelenség... Nem köt semmi. Sem a saját lelked, sem egy vesztébe rohanó világ, sem egy beteg társadalom gondja. Szabad vagyok - ez öröm. És ami még csodálatosabb érzés: végre hazataláltál!

Nem baj, ha ez nem valóság, nem baj egyáltalán, csak hadd álmodjam. Maradnék még: amíg átitat és új életre kelt a különös varázslat. Mintha visszataláltam volna a lelkem sarkában gubbasztó, édes mesével találkozó lényhez: - hogy hívnak? - szépség a nevem -, s mintha egymásba vesztünk, eggyé olvadtunk volna. Ringass, szépség! Semmiféle műkábulat, álszédület nem érhet fel hozzád; olyan vagy, gyönyörű, mint a szerelem.

Mindig hajlunk rá, hogy nem létező dolgokról fantáziáljunk, s hogy ne lássuk meg azokat a nagy tanulságokat, amelyek pedig majd kibökik a szemünket.

Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.

Ha vágyaid és képzeleted ellentmondanak egymásnak, mindig a képzeleted győz.

Ha az ember semmi módon nem jut el a szükséges tudásig, a végén azt kérdi: "ki tudja, mi lesz?" - és a képzelet ad rá választ.

Minden csak mese. Amiben hiszünk, amit ismerünk, amire emlékszünk, sőt amiről álmodunk, az is. Minden csak mese, történet, amelyben események és szereplők vonulnak fel, és érzelmi tartalmakat közölnek egymással.