A kívülről példaértékű házasság emberileg szánalmas. Egy idő után mindenki félremegy. Itthon mindig is többnejűség volt, és most is az van, csak megcsalásnak hívjuk.

Nekem nagyon fura, amikor a feleség, a barátnő a szeretőt gyűlöli. Nem ő tör házasságot, hanem a pasija. A szinglinek mindent szabad.

Az a fajta önző szerelem, ami birtokolni akar, hamar elmúlik, mert megcsömörlik benne az ember. Előbb-utóbb megjelenik a vágy valaki más iránt.

A megcsalás ott kezdődik, hogy a feleségemmel kézen fogva megyünk az utcán, ő pedig megnéz egy jóképű férfit, én meg egy csinos nőt? Ha nem itt, akkor hol? Fejben dől el vagy már a bőrfelületek érintkezése kell hozzá? Nem. Nekem a megcsalást az jelenti, amikor egy férfi elhagyja a családját egy másik nőért.

Ha hibázunk a szerelemben, az nem azt jelenti, hogy már nem szeretünk.

Bármi történjék is, nincs visszaút. A bűnbeesést nem lehet egy tollvonással áthúzni. Soha nem találnánk vissza ahhoz az ártatlansághoz, intimitáshoz, ahhoz a bizalomhoz, amit eddig éreztünk.

Hogy van az, hogy egyik nap az élet rendezett, elégedettnek érzed magad, talán kissé cinikus vagy, de alapjában mégis elégedett, és aztán, minden figyelmeztetés nélkül, egyszer csak a szilárdnak hitt talaj meginog, szétnyílik a lábad alatt, és hirtelen egészen máshol találod magad, olyan helyen, melynek pontos helyrajzát nem ismered, s a szokások teljesen idegenek.
Az utazónak legalább választása van. Aki útra kel, tudja, hogy a dolgok nem lesznek olyanok, mint otthon. A felfedező előre tudja ezt. De mi, kik csupán a véráramok útjait járjuk, s bensőnk egy-egy városára váratlan bukkanunk, nem tudunk felkészülni.

Isten és Ördög között valahol ott bújik a szenvedély, hozzá az utat megtalálni könnyű, visszajutni rajta nehéz.

A szenvedély csak az egyetlent akarónak való.

Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, nehezebb feladnia. Azok, akik későn találkoznak ezzel a szörnnyel, ördögi választás előtt állnak. Mondjanak búcsút az ismert világnak, és vitorlázzanak ki az ismeretlen óceánra úgy, hogy abban sem lehetnek biztosak, látnak-e még szárazföldet valaha? Adják fel a mindennapi élet apró örömeit, melyek elviselhetővé tették addig az életet, söpörjék félre a régi barátok, sőt netán még egy szerető érzéseit is? Röviden, viselkedjenek úgy, mintha húsz évvel fiatalabbak volnának, és ott állnának a Kánaán kapujában?
Általában nem teszik.

Az ember elutasítja a szenvedélyt, miként a házában sem ésszerű leopárdot tartania, ha mégoly szelídnek tűnik is először a vad. Lehet, hogy valaki azt mondja, nem probléma neki etetni egy leopárdot, és hogy a kertje is elég nagy, de tudni fogja, legalább álmaiban, hogy nincs olyan leopárd, mely valaha is megelégedne azzal, amit kap. Kilenc éjszaka után kell hogy legyen egy tizedik, és minden sóvárgott találka után az ember sóváran várja a következőt. A szerelemnek soha nem elég a táplálék, soha nem elég nagy a kert.

Ha az ember életébe a szenvedély későn jön el, csaknem elviselhetetlenül nehéz teher.

A legjobb hazug díját te kapod,
amiért elhitetted velem,
hogy hűséges tudsz lenni hozzám.
Halljuk hát a beszédedet.

A szürke hazugságokat
a legnehezebb felfedezni
az alkonyati hazugságokat
a puhán hízelgő "gyere a tiéd vagyok" hazugságokat
beléd furakodnak lerakják tojásaikat
s hatalmas vak bizalmadból
nem marad más csak a héj.

Benned vacogtam hideglelős lázban
hiába öleltél - belülről is fáztam -